A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - Varga Gyula: A kender termesztése és feldolgozása Hajdú-Biharban

Kenderáztatásra legalkalmasabb a nem túl mély (100—150 cm), tehát gyorsan felmelegedő, tiszta vizű tó volt. Évek alatt azonban a legtisztább vizek is iszappal töltődtek, elmocsarasodtak, legtöbben elszaporodtak a piócák. Ezért az áztatás magán a fizikai munkán túl sok kellemetlenséggel is járt, hiszen amellett, hogy nyakig sárosak lettek, tűrni kellett a vérszívó piócák s más férgek kellemetlen csípéseit is. (Ez ellen úgy igyekeztek védekezni, hogy lábukat petróleumba áztatott ruhával csavarták be.) Az áztatás szintén családi összefogással történt, tehát a férfiak és nők egyaránt részt vettek benne. Módosabb gazdák a vízben való munkára gyakran napszámosokat is fogadtak. Erre a rosszul fizetett és kellemetlen munkára legtöbbször csak cigányok vállalkoztak. Maga az áztatás a víz jellegétől függően változott. Keskeny és sekélyebb vizekben a kijelölt helyen négy karót vertek le s ezek közé, egymással szemben rakták a kévéket.

18 Szélesebb és mélyebb áztatóvizekben a lábakat vagy pamakokat (nyíri falvak), Tiszacsegén halhid-at a part melletti sekély vízben rakták meg úgy, hogy előbb egymástól kb. 120 cm-re két kévét lefektettek a vízre s erre keresztben rárakták a többit olyan magasan, hogy ha a víz alá lenyomták, az alsó kéve ne érje a víz fenekét. Ezután az egész csomót beúsztatták a végleges helyére, ott aztán kicölöpölték, majd a tetejére szalmát, azon felül pedig sárt, a partról becipelt hancsikokat raktak mindaddig, amíg az egész csomó annyira a víz alá süllyedt, hogy a felső kévét is elborította a víz. (Püspökladányban ezt nevezték ültetésnek). Az egyes lábak magassága mély vízben se lehetett több egy méternél, mert lent már hidegebb szokott lenni a víz s így nem egyenletesen ázik a kender. Éppen ezért sok helyen a karók közé 80—100 cm mélyen sok helyen szalmakötelet kötnek, hogy a lábak ne süllyedhessenek mélyebbre a szükségesnél (Balmazújváros, Sáp, Fülöp, Gáborján). Egyes helyeken a vízbe levert cölöpök és a part közé egy létrát fektettek le (a létra egyik vége a parton volt, másik végét egyik cölöphöz rögzítették), erre egy deszkát helyeztek, s az így képzett hídon hordták be a kévéket a karók közé anélkül, hogy a vízbe beléptek volna (Fülöp). Némely helyen a lábakat vagy pamakokat egyszerűen szalmakötéllel kötötték le, más helyen a karók között keresztbe fákat fektettek le s ezekkel szorították le a kenderkévéket. (Ennek neve Kismarján cserepcsip, Tiszagyulaházán cserépcsik.) Ha egy lábban nem fért el az összes kéve, újabbat kezdtek s azt a másik mellé rögzítették. Amikor az összes kender a víz alatt volt, a lábakat jól összekötözték, a karókhoz rögzítették, hogy a víz el ne sodorja. A jól elkészített lábaknak a sár- vagy fanyomatéka éppen színeit a vízzel, néha kissé a víz alá került, messziről alig lehetett meglátni. Mivel egy időben sokan áztattak egy helyen, a kiálló cölöpök végére mindenki valamilyen ismertető jelet kötött. Ez lehetett színes rongy, rossz fazék vagy bármilyen jel, mely megkülönböztette a szomszédoktól s amelyet a család tagjai már a partról felismerhettek. Mélyebb vizű áztatókban, régebben a Tiszában is az áztatás félidejében a kévéket megforgatták, hogy az alsó ás a felső kévék egyenletesen ázzanak. A nyárvégi langyos, 20 °C-on felüli vízben a kender kb. két hét alatt elázik (Püspökladányban: megkél). Egy hét után már mindennap ellenőrizni kell, mert ha időnap előtt kivetik, a rost nem válik le a szárról, ha kelleténél tovább ázik, akkor szakadozik a rost, nagy része töréskor aláhull, elkallódik. A pamakok különböző helyéről kihúzott szálakat akkor találták jónak, ha a rostot végig le lehetett húzni a szárról. A kivetés hasonló munkamegosztásban történt, mint az áztatás, de ez még piszkosabb munka volt, hiszen az egyes kévéket külön-külön meg kellett tisztítani a rátapadt sártól, a leázott levelektől. így rendszerint egyenként úsztatták a kévéket a pamakoktól a partig, miközben jól leöblögették a vízben. A parton 18 Egész megyénk tehát a kévés áztatás zónájába tartozott. (Szolnoky, 1972. 24.) Egyes bihari községekben a kévéket kenderszálakkal összekötötték (Esztár, Konyár, Monostorpálya, Sáránd, Vértes). 266