A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)
Történelem - Antal Péter: A gazda és a mesterember parancsa, valamint a fenyítőjog intézménye Debrecen város reformkori büntetőjogában (1825–1848)
ténő elszökésükről tartoztak számot adni ítélő bíráiknak. A két szökött lány az ítélő magistratus előtt elmondotta, „hogy a marha sem állhatja ki azt a kegyetlenséget amit Manóné asszonyom (azaz a gazdaasszony — kiemelés tőlem, A. P.) a stelédein elkövet". E védekező előadást erősítette meg vallomásában a tanúként megidézett asszony férje, Manó József is, aki ugyancsak hasonló szavakkal állította, „hogy felesége kegyetlenségét a marha se állhatná ki", így cselédeit e kemény bánásmóddal üldözte el magától, s azok azért a szökés vádja alól felszabadulhattak. Szükségesnek tartjuk azonban megjegyezni azt, hogy a kegyetlen fenyítéket gyakorló szoknyába bújtatott gazdát bíráink a jövőre nézve, még figyelmeztetésben sem részesítették. Ugyancsak a gazdájától való elszökése miatt került a törvényszék elé Munkátsi Zsuzsanna hajadon leány 1833. év február hó 28. napján 39 , aki Csontos Sámuel nevű gazdáját hagyta faképnél. Mint megtudjuk, e szökésnek oka volt, mégpedig az, hogy a leányt „valamely forralásért" úgy pofonvágta gazdája, hogy az alperes szavait citálva — „akkor éjszaka a fájdalom miatt, a szeme is majd kihullott". A bíróság ugyan konstatálta, hogy a felperes gazda túlment a fenyíték mértékén, de ennél többet nem is tett, s ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Mintegy három és fél esztendővel később, 1836 év októberében 40 hozott ítéletet a debreceni bűnfenyítő bíróság Szalovszky Fridrik perében, aki cselédjét, a tizenhárom esztendős Pákozdi Sárát „egy findzsa vigyázatlan eltöréséért kegyetlenül megkínozta, fejét, karját kegyetlenül össze törte, egy ujjáról a körmét leütötte". Bíráink azonban hűen eddigi gyakorlatukhoz, a feudális viszonyok hatalmi jellegét elismerve büntetlenül hagyták a kegyetlen gazdát, mivel az „csak" törvényes jogait gyakorolta. A rendelkezésünkre álló jogesetek között említsük meg röviden azt a pert, amely több aspektusból jelentőséggel bír intézményünket vizsgálva. Arról az 1837. évi október hó 28. napján 41 lefolytatott fenyítő perről van szó, melyben vádlottként Ember Sándor állt, aki október 13-án este cselédjének Fazekas Erzsébetnek „azért, hogy a konyhán a rántást megégette a forró lábast a fejéhez vágta, s ezáltal rajta nagy sérelmeket ejtett, sőt aztán a konyha közt folytogatta". A vádban foglalt cselekményhez képest az alperesi előadásából pontosabban tudjuk követni az eseményeket, miszerint a sértett cseléd már máskor is vigyázatlanságból „majd kigyújtotta a házat". A kérdéses napon is a zsírt meggyújtotta, majd áz lángra lobbant, melyet a cselédlány felkapott, s rohant vele a kútra. Ekkor figyelt fel a „pers szagra" gazdája Ember Sándor, aki utána ment, kivette kezéből az égő lábast, s azt a földre fordítva eloltotta a tüzet. Ám Fazekas Erzsébet ekkor — már érezve vesztét — szaladt el a gazda közeléből, aki utána hajította a forró lábast, s így esett a sérelem. Az alperes a bíróság előtt kijelentette cselekményével kapcsolatban, hogy „különben kötelességemnek tartottam a tselédemre felvigyázni és meg is inteni". Ezt ismétli meg a fenyítőszék ítéletében is, melyben mintegy hivatalos elismerést ad annak a véleményének, s a folytatott gyakorlatnak, hogy „a gazdának jussa van tselédjére felvigyázni és hibájáért meg is inteni", így a debreceni bíróság által immár legálissá vált az eddig általánosan követett gyakorlat. Ami a fenyítés mértékét és annak következményét illeti, a tanács leszögezte, hogy cselédjét „csekély hibájáért .. . túl a rendin, mérték felett megbüntette ezen tselekedete hibául tétetik ki". Itt azonban le is zárhatjuk esetünket, mert ez az ügy is a fenyítéket alkalmazó gazda felmentésével végződött, bár ki kell emelnünk, hogy vázolt esetünkben minden debreceni gazda hasonlóan cselekedett volna cselédjével szemben. Tulajdonképpen a fokozott gondosság követelménye érződik ki fenyítő magistratusunk sententiajának indokolásából is, s ez korszakunkban természetes, hiszen egy ilyen vigyázatlanság az akkori településviszonyokra tekintettel jelentős reális veszély forrása lehetett. Más oldalról ki kell emelnünk azt is, hogy azokat a háztulajdonosokat, 39 HBmL Jkv. 119. 1833. február 28. 40 HBmL Jkv. 398. 1836. október 29. 41 HBmL Jkv. 393. 1837. október 28. 199
