A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Történelem - Takács Béla: A debreceni sebgyógyító céh története

mesterségből kevés haszon származik, ezért a borbélyok számát korlátozni kell. A 15. artikulus kimondja, hogy a mesterséget nemcsak az özvegyek, hanem bármelyik mester eladhatja és azt a vizsgát tett legény megvásárolhatja. A 18. artikulus úgy rendelkezik, hogy a súlyos beteghez a mestertársakon kívül a városi orvost is ki kell hívni. A 26. artikulus elrendeli, hogy a borbélyok „a doctor tanácsa nélkül semmi belső orvosságot adni Decoctumon, Purgation, vagy izzasztón kívül, sőt nehéz betegen még eret vágni is ne merészeilyenek". A 32. artikulus a „commissarius"-i tisztség felállításáról intézkedik, akit a tanács jelöl ki. A komisszárius felügyel a céh életére és közvetítő szerepet tölt be a városi tanács és a céh között.

16 Hazánkban a sebgyógyítók, borbélyok hatáskörét először az 1745-ben kiadott Torkos-féle Taxa Pharmaceutica szabályozta. A debreceni sebgyógyítók artikulusai már 1736-ban tartalmazták azokat az előírásokat, megszorításokat, ami a Taxa-ban található. Csak az 1736-ban kiadott új céhszabályzat rendelkezéseivel magyarázható, hogy a „próba flastrumok" elkészítését nem vette valami szigorúan a céh, mert a 8. artikulus szerint a hibát pénzzel pótolni lehetett. Annak illusztrálására, hogy mennyire elnéző volt a flastromok megvizsgálására kiküldött bizottság, idézzük a céh jegyzőkönyvéből egy 1744-ben lefolytatott próbafőzés eredményét: „Patai István uram próba flastrumát az nemes Chéh megtekintvén, elfogadtatott ilyen megjegyzéssel: a Citrinum Flastruma és az Ungventum Altheaja acceptáltatott, mivel meglehetős volt. Az Diachilon rubruma egy arannyal pótoltatott. Az Diachilon magnum flastrumát és Melilotoriumát, úgy az Ungventum Aegypticumát, mivel semmire valók voltának, sok könyörgésre elfogadtuk 50 vonás Forint pótlással. Sok hibáit pedig az mellyet 22 Forintokkal kell vala meg büntetni, meg engedte az nemes Cheh egy körmöci aranyban". Patai István tehát két arany és 50 ezüst forint lefizetésével a céh tagja lehetett.

17 XVIII. századi orvosaink nem voltak mindig jó véleménnyel a sebgyógyítók tevékenységéről, képzettségéről. Perliczi János, Nógrád megye tiszti orvosa méltatlankodva írja 1751-ben: „Szükségből teljesen képzetlen, vagy jobb esetben az iskolából alig kikerülő kezdőkre kell nagy területek gondozását bizni. A városi oculisták, chirurgusok korlátozás nélkül űznek orvosi gyakorlatot és büntetlenül okoznak helyrepótolhatatlan kárt az emberi életben. A gyógyszertárak nem állanak kellő ellenőrzés alatt; idegen, a mi viszonyainkat figyelembe egyáltalán nem vevő dispensatoriumokat használnak. Az igazságszolgáltatásra nézve fontos törvényszéki orvosi vizsgálatokat nincs kinek teljesítenie". Ebből következően a mai orvostörténészeink szintén elítélik, „tudatlan borbélyoknak" nevezik a XVIII. századi sebgyógyítókat. Kétségtelen, lehettek köztük kevésbé képzett személyek, azonban ezek az elmarasztaló bírálatok a debreceni sebgyógyítókra nem vonatkoztathatók. A már korábban idézett szövegek egyértelműen bizonyítják, hogy Debrecenben a sebgyógyítók a XVIII. században a városi orvos felügyelete alá tartoztak és amint látni fogjuk, a seborvosi vizsgák mindig a városi orvos jelenlétében történtek. A gyógyszertárhoz inspektorokat nevezett ki a tanács, a törvényszéki orvosi vizsgálatoknál pedig a sebgyógyítók csak az asszisztenciát végezték. Kitűnik ez egy 1731-ben kiadott, latin nyelvű orvosi látleletből, amelynek magyar fordítása így hangzik: „Mi, a sebészetnek alulírott mesterei jelen sorainkkal kinyilvánítjuk és elismerjük, hogy Debrecen Szabad Királyi Város Tanácsának megbízása alapján, néhai Pusztai János hajdú polgár f. hó 9-én, este 10 órakor meggyilkolt és e város rendes orvosa, Segner János András úr által felboncolt holttestének megvizsgálása érdekében, miután az alapos vizsgálat megtörtént, cáfoljuk, hogy önmagán ejtett seb által halt meg. Erről jelen írásunkkal, amelyet kiváltságunkhoz képest rendes pecsétünkkel ellátva, aláírtunk, tanúskodunk. Kelt Debrecenben, 1731. szept. 11-én." A boncolást tehát 16 HBmL. Borbély céh iratai. IX. 5. 1. sz. 17 Koll. Kvt. R. 750. a. 5. sz. 139