A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Maróthi György történelemtanítása és régiségtani előadásai

Aixveía /xsKXavio^ (a jövő kóstolgatásadnak hívja Synesius p. 128. 143., ezáltal könnyen hajlik át babonába, ebbe a gonosz vágyba, s olyan mélyre nyúlnak gyökerei, hogy a keresztyén vallás igazsága sem volt képes ezt a gyengeséget a lelkekből kitépni. Nincs nemzet, mely ne próbálkozott volna a jövő titkaiba behatolni, pedig igazán nem lenne nehéz kitapasztalni, hogy az emberi elmében nincs olyan képesség, mely leendő dolgok meglátására szolgálna. Ügy gondolták, hogy az istenekhez kell fordulniuk tanácsért, akiket a babona úgy állított eléjük, hogy megnyerhetők az emberek gondjai számára, csak éppen nem kötelesek velük törődni. Hogy ebből az emberi hibából az okosabbak ravaszsága mennyi haszonra tett szert a jóshelyek és koholmányaik kigondolásával, fentebb elmondtuk (L. Cap. 10. §. 21., 345. 1.). Nem volt kisebb az isteni beavatkozások kialakításával kapcsolatos esztelenség sem, melyek rendszerét főleg azokban a dolgokban alakították ki, melyek az emberi akarat hatalmától, befolyásától legmesszebbre esőknek tűntek, minthogy azt az istenek birtokának tekintették, s a véletlenszerű eseteket a jövő előjeleként fogták fel" (356—57. 1.). Igen érdekesnek és jellemzőnek tartom Maróthinak azt a megjegyzését is, mely a hivatali méltóságok felvétele előtti vallásos szertartásokra vonatkozik: „A régiek közül többen, különösen a babonára hajlamosabbak, sem magán-, sem közvállalkozáshoz nem fogtak az istenek igénybe vétele nélkül" (300. 1.). Itt mintha egyenesen valami konkrét körülmény, talán az б korában is kényszerűen szokásos „hivatali eskü" (Máriára és a szentekre) ellen lázadozna és lázítana. * * * Nem ilyen rosszalló azonban, általában véve, a véleménye a filozófusokról. A vallások misztikumával, a papok csalárdságával szemben gyakran elismerőleg hivatkozik rájuk a görögöktől saját koráig. Már a Prolegomenában sajnálattal említi Aristoteles TloÄirsla с. művének elvesztet, mert az valóságos államismeretet adott, Platónnál ellentétben, aki csak egy költött és lelkébe írt állam képét írta le (7—8. 1.). Platónt, mint már előbb is olvashattuk (a jóslatokról szóló résznél), s az idealista filozófusokat egyáltalán nem nagy egyetértéssel emlegeti. A daimónokról szóló részben pl. elmondja, hogy a filozófusok közt is akadnak, akik az istenek és emberek közötti közbenjáróknak tekintik a daimónokat, s[i]cut Plato ait in Sympos, p. 1194". Az istenek emberformájáról szólva viszont elismerőleg említi, hogy ezt „a bölcsebb görögök nem minden gúny nélkül s mindannyiszor életük veszélyeztetésével emlegették, amint azt Celsus kimutatja Originesnél (183. I.)

27 De egyebütt is kitűnik Maróthi idevágó felfogása. A „De Oraculis" с fejezetben (IX) pl. részletesen szól a filozófusokról és megjegyzi, hogy a jóslatokat illetőleg ezek véleménye eltérő volt. „A pythagoreusok, platónikusok, sztoikusok a jóshelyek mellett foglaltak állást, mert az ő filozófiájuk nemcsak az isteni gondviselést engedte meg, de démonokat s alsóbbrendű szellemeket (genios) is kialakított, akiket az istenek atyja és királya az emberek körüli hasznos szolgálatokra alkalmazott" (303—304. 1.). Ebből következett, hogy ezek a filozófusok hittek a jóshelyekben, jóslatokban. „Velük szemben álltak az epikureusok, akik a gondviselést teljesen kiküszöbölték a világból; a cinikusok, ezek a mások álnokságának leleplezésében éleselméjű emberek, akiket nem volt könnyű az orruknál fogva vezetni (naso ducere), s a legtöbb akadémikus, akik kételkedéssel és mindkét oldal felé való vitatkozással igyekeztek kihámozni a legbiztosabb igazságot. Ugyanis Pyrrhón s akik az ő oldalán állottak, habár mint filozófusok a jóshelyek isteni erejét kétségbe vonták is, az élet mindennapi értelmezésében «roíg (paivopévoiz» (a látható tényekhez) és az emberek között bevett szokásokhoz alkalmazkodtak 27 Originés (Adamantius, 185—254) ókeresztény egyházi író. Maróthi itt Celsus, az epikureista filozófus ellen írott nyolc könyvből álló vitairatára utal (JAGL. III. 1096—97., RGG. IV. 1692—1702.). 453