A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Maróthi György történelemtanítása és régiségtani előadásai

Maróthi valószínűleg itt sem igen követte szolgain mintaképeit és forrásait, hanem őket vezérfonálul használva, hozzájuk fűzte ismereteinek kincstárából mindazt, amit a tárgyhoz tartozónak gondolt, s az előadottakat éles logikával elemezve, találó észrevételekkel kísérhette. Mert ha az előadások részleteit nem ismerjük is, a történelemre, annak tanítására vonatkozó felfogását egyéb munkáiból rekonstruálhatjuk. Az Antiquitates Graecae bevezetésében pl. így szól: „Mivel a tudományos munkának egész sajátosságában mindenek előtt arra kell törekednünk, hogy egyrészt a képességet a különféle tudományokhoz alkalmas finom szerszámmá élezzük, másrészt a felfogás elevenségét kiváló példákon gyakorolva fokozzuk, a régi események helyes értelmezése mind a két lehetőséget megadja, mert nem szabad a dolgokat elszigetelten szemlélni s a megtörténtet csak elbeszélni, s nem pusztán csak a népek intézményeit, szokásait kell értelmetlenül bevágni, ami csak teher az emlékezetben, de mindenki minél erősebben arra irányítsa figyelmét, hogy az államok milyen törvényeken, intézményeken alapulnak, jutottak el hatalmuk legfelsőbb csúcsára, s mely bűnöktől megmérgezve, hanyatlottak le végre erejük fogytával, amikor a régi nagyság dísze elenyészvén, a mélybe zuhantak" (Proleg. 4.1.). Ezt a történettudóst állítják elénk Szilágyi Sámuel Oratio funebrisénék szavai is, melyekben a szomorú alkalom emelkedett kifejezései mögött is megjelennek a történész Maróthi valóságos vonásai: „Ki ölelte volna fel szorgalmasabban minden idők, az emberi nem egész történetét? Ki kutatta gondosabban az összes népek intézményeit, szokásait, vallásait? Nem hallgattuk-e ámulva, ha baráti beszélgetés közben a múlt valamely részlete került szóba, s ő azt azon nyomban teljes egészében előadta, s azokat az időket is, amelyekhez tartozott, pontosan bemutatta."

9 II. Régiségtani előadásai 1 Mint fentebb láttuk, Maróthi a történelemmel párhuzamosan előadta a „Görög Antiquitásokat" is. A városi tanács kérésére adott válaszával egy évben, 1740 májusában pl. ezt írja bázeli barátjának, J. Chr. Becknek: „Én most a görög régiségtant s amellett az irodalomtörténetet (Litterariam Históriám) fejtegetem, ahogy tudom .. ."

10 1741. augusztus 26-án pedig arról számol be barátjának, hogy már be is fejezte e tantárgy előadását, de csakhamar belefogott a római régiségtan előadásába is.

11 Az Antiquitates Romanae előadásának idejére vonatkozólag nincsenek pontos adataink, csak következtethetünk arra, hogy az 1739-ben közbejött pestis miatt az 1741. év őszi félévével kezdhette el. Az előadás Maróthi kézírásával ránk maradt szövegében ugyanis ezeket a dátumokat olvashatjuk: az 1. lapon: „A. D. 23 Feb.', az 517-en: „Finis Laus Deo a. d. 22. Junii". Mivel az évszám a keltezéseknél nincs megadva, feltételezhetjük, hogy itt is az 1741. évről van szó: Maróthi a gondos tanár módján előre elkészítette „dictatum"ainak szövegét, hogy „post absolutas Graecas" a római régiségtant történelmi előadásaihoz csatolhassa. Mind az Antiquitates Graecae, mind az Antiquitates Romanae szövege Maróthi saját kezeírásában maradt ránk. Az előbbi a debreceni Ref. Kollégium könyvtárában R.266. a. jelzés alatt, az utóbbi az Országos Széchenyi Könyvtárban Quart. Latin. 2069 sz. alatt. 9 Museum Helveticum, Tiguri, 1746. part. II. 266. (A továbbiakban: Or. fun.). 10 LT. IL 78. 11 LT. II. 85. 445