A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Művészettörténet - Sz. Bíró Katalin: „Lakodalmasok” – Holló László lakodalmi témájú képei

Bíró Katalin , ^Lakodalmasok " Holló László lakodalmas témájú képei Holló László retrospektív kiállítása, amelyet 1967-ben az Ernst Múzeumban rendeztek, lehetőséget és alkalmat teremtett munkásságának áttekintésére, arra, hogy életművében megnyilvánuló következetes festői magatartását megfogalmazzák és megpróbálják rokonítani kortárs művészi törekvésekkel. Az egyik kritikus, festészetéről összefogó igényű képet nyújtva, így fogalmazott: Holló László életműve „... az ember és a természet összetartozásának ősi élményét korszerűsíti a XX. századra, arról győzi meg a közönséget, hogy ez az összetartozás a modern életforma körülményei között általában, az alföldön meg különösen most is jellemalakító tényező, számottevő szerepe van a létfeltételek meghatározásában, a boldogságigény kielégítésében. ... Holló László azok közé tartozik — mint alföldi pályatársainak legjelesebbjei, akik ezt a viszonyt drámaian fejezik ki az atavisztikus koordinátarendszer olyan metszéspontjának tartva, mely érzékeltetni hivatott az igazságért, a szépségért folytatott küzdelem esélyeit."

1 Holló László nem filozofálgató-esztétizálgató művész, de életművének kiemelkedő alkotásai az emberi létezés alapkonfliktusához kapcsolódnak. Az ember szembeszegülése a megváltoztathatatlan törvénnyel: az elmúlással, mindig emberek közötti összecsapásban valósül meg, hiszen a továbbélés lehetősége — a következő nemzedékek felnevelésén túl — a munka, az alkotás. Holló László a huszadik század első felének emberi-társadalmi-művészeti viszonyaiban éli át ezt a küzdelmet. Környezetének figuráit festi, és elgyönyörködteti a szépség megnyilvánulásának gazdagsága, amelyet az ember, a táj állandó változásában talál meg. Ugyanakkor — mint Hollósy Simon tanítványaként kezdő, az avantgardizmus Párizsában formálódó, s végül a két világháború közötti Magyarországon vidéki elszigeteltségben élő, az érvényesülésért folytatott harcoktól visszahúzódó művésznél — alapvető tendencia nála a dolgok mélyén élő tragédia kibontása. Ennek a színes, változó felszínnel való meg nem egyezését fanyarsággal veszi tudomásul, de tudomásulvételében soha nem marad közönyös, szenvtelen. Megrendülését festi meg képeiben—ez festészete drámaiságának gyökere. Ám festett alakjai nem színpadi szereplők, nem egy látványos színpadi dramaturgia törvényei szerint mozognak, cselekszenek. Holló „a valóság ábrázolásának illúziója helyett a látvány értelmét kereste — a látványnak nem azonosítható képét, hanem karakterét, lényegét fogalmazta meg — a kimondhatatlant"

2

. A festő azonosul képi drámáinak hőseivel. így készteti a nézőt is azonosulásra, hogy a képi konfliktus kibontakozása benne íveljen tovább és feloldódásig jusson el. Érzelmileg az ragadja meg a nézőt, hogy Holló — a művészi múlttal nem szakítva — sajátosan szabadon bánik képfestő eszközeivel. Hogy képi drámáinak megalkotásában milyen nagy jelentősége van a sajátos, „drámai" festési módnak — ennek bemutatására törekszik Lakodalmasok (1940) című képének elemzése. 1 Pogány Ö. Gábor: A nyolcvanéves Holló László. Alföld, 18. évf. (1967) 3. sz. 74—78. 2 Bíró Lajos: Mércéje: a közösség élete. Alföld, 28. évf. (1977) 3. sz. 41—43. Holló László „képi-festői lényegkeresésének", az életmű közösségi érvényűségének, nemzeti karakterének elemzésével a „valóságos életnek" és a művészetnek, a látványnak és a festészetnek a művészben megvalósuló összefüggéseit boncolgatja, és azt, hogy egy életmű a művész benne megnyilatkozó következetes etikájú magatartása révén válik hitelessé, és ezáltal „létszükségletté". 397