A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Descartes és Debrecen

jegyez meg: „Хщо^ (fecsegés, 74.

1. § 2.). Arra pedig, hogy a Föld a descartes-i három elemből (súlyos, könnyű, „légies") rétegződik belülről kifelé haladva, ezt: „Somnia, vide § 4. (Álmok, 1. 4. §, 74.1. § 3.). A folyékonyságnak, rugalmasságnak, átlátszóságnak Descartes hármas elem-elméletéből történő magyarázatához pedig ezt fűzi hozzá: „Ha valaki kétségbe vonná, hogy mindezekben (már ti. az ilyen tulajdonságú testekben — tőlem) az anyagnak légies könnyedségű (subtiles) részecskéi vannak, hogy bizonyítanák a kartéziánus urak? De még ha nem is lehetne kétségbe vonni, bizonyítani mindenképpen kell" (75.1. § 11.). Arra a fejtegetésre pedig, mely szerint: „tudjuk, hogy az aether a gravitas (a súlyosság) természetes oka", ezt jegyzi meg: „Bölcselkedhet-e valaki szerencsétlenebbül, mint a kartéziánusok a „gravitas"-ról ? Az ilyesmi méltatlan komoly emberekhez. Ha a mechanikát és a mozgás törvényeit tekintetbe vennék, ilyet nem mondanának"... (76.1. § 29.) Cáfolja a kartéziánusoknak a mágnesességről szóló tanítását is „legibus mechanicis" („a mechanika törvényei" és valószínűleg Musschenbroek Physicae experimentales stb. c. 1739-ben Utrechtben megjelent műve alapján, melynek a magnetizmusról szóló fejezete is van (Nagykönyvtári jelzete: 0. 64.). Descartes és követői idevágó magyarázatára ez az észrevétele: „Mintha világosabb eszméjével bírnának annak a mozgásnak, mely a taszítás útján jön létre, a vonzás által keletkezőhöz képest. Ilyesmit könnyű állítani, különösen a kartéziánusoknak, akik mindent nagyon jól tudnak a dolgok természetéről"... (121. 1. §50.) A színek látásának amaz elméletére pedig, mely „juxta Cartesium" (C. szerint) központ körül röpködő sugarak révén jön létre olyan formán, hogy az élénk színeket létrehozó részecskék mozgása erősebb, mint a sötétebbekét alkotóké", ezt írja: „Ez a központ körül röpködés a kartéziánusok szellemes álmaihoz (somniis) sorolandó. Ami tüstént kitűnik, ha megkérdezzük az elmélet híveit, hogy vájjon honnan tudják, hogy ez így van ? Adjanak legalább egy, ha nem is biztos, de valószínű bizonyítékot, hogy ez így van. Az ilyesmi »non est philosophari, sed hariolari« (nem tudóshoz illő beszéd, hanem üres fecsegés), s az emberi nem kigúnyolása." (205.1. § 45.) Maróthi, mint láttuk, nem minden ok nélkül beszél a fentiekben a kartéziánus szektáról. Igen erős volt az Debrecenben is (a wolfiánus Domokos Márton jelenléte ellenére is), és ennek tagjai úgy látszik, főleg a wolff-i tanoktól irtóztak. 1742. október 6-i levelében pl. egy vitát ismertet barátjával, mely a szomszédos egyházmegyében a Wolff filozófiája körül tört ki: „A minap a szomszédos egyházmegyében izgalmas kérdőrevonás volt Wolff filozófiája tárgyában, mivel két kisebb iskola rektorai Baumeister Logikáját, sőt az egyik a Metafizikáját, kezdték tanítványaiknak ajánlgatni és tanítani. Elmondom, hogy csodálkozz, méginkább, hogy nevess. Ez a filozófia, amely nektek a végzet gyanúja miatt nem tetszik, ezeket a derék férfiakat azzal sérti, hogy úgy tűnik, az arminiánusok számára nyit utat azzal az alapelvével, mellyel azt hirdetik, hogy semmi sem létezhet elegendő ok nélkül, amit némely luteránusok ellenünk használnak fegyverként. Mégis azok bölcsessége, akiknek a kezében van az ügy, elérte, hogy semmi rossz ne származzék belőle, s az a két, őszintén szólva kiváló ifjú, minden bántalom nélkül nyugton maradjon."

60 Később pedig (1743. október 3.) így nyilatkozik: „Itt minden fűben, amelyet Wolff épp csak érintett, azt hiszik, kígyó lappang. Azt is tilosnak tartják vitatni, hogy az eszmék velünk születtek-e (nem Wolff-ról beszélek), vagy hogy az állatoknak van-e lelkük. Ó, ostobák százada stb."

61 Éppen ezért kétszeres öröm számára Szilágyi (piskárkosi) Sámuel professzorrá választása 1742-ben. Az ifjú Szilágyi ugyanis külföldön ugyanazt az utat járta végig, amelyet ő, és kiváló képességei, korszerű tudása, barátságuk, joggal keltették benne a reményt, hogy személyében kitűnő fegyvertársra talált. „Ezt a mi kölcsönös szeretetünket, amely valamennyi törekvésünk (tanulmányunk) kapcsolatából született, növeli a közös ügy is, mely ezelőtt csak az én dolgom volt: a barbárság ostromlása, és néhány, nem mondom ósdi, de a régiség mellett túlságosan kiálló embernek nem éppen a gyűlölete, de nem a legjobb lelkülete azokkal szemben, akiket újítóknak neveznek. Ez főleg azóta világlott ki, mióta észre60 Lengyel—Tóth II. 87—88. 61 Lengyel—Tóth II. 94. 28* 435