A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)
Néprajz - Vajda Mária: A balmazújvárosi Németfalu táplálkozási szokásai
Egy zsákot a kamrában leterítettek és arra rakták rá a kenyereket. A kenyeret az asszony szegte meg, mert úgy tartották, hogy az asszony dolga. A kenyeret általában tiszta búzalisztből sütötték, kenyérlisztből, de a szegényebbje hozzáadta a fátyolszitán átejtett dercét is. Gyakran adtak hozzá krumplit is, ettől ritkább bélű, puhább maradt a kenyér, de amikor beköszöntött a melegebb idő, akkor már nem tettek bele krumplit, mert akkor hamarabb megpenészedett. A szegényebb németeknél, főként a napszámosoknál — a magyarokhoz hasonlóan — gyakran máléskenyeret sütöttek. A málélisztet leforrázva keverték a liszthez, mert így megpuhult a kukoricaliszt, különben nagyon kérges lett volna a kenyér. „Vót úgy, hogy harmados vót ( 1 / 3-a kukoricaliszt), de bizony sokszor vót feles is. A szegényebbnél feles vót, ezt mán vágni se kellett, csak törni. Oszt az ilyen ember evésnél a jobb módú embertűi félre ült, mer szégyelte, hogy neki csak málés kenyere van." (Pokrócz Dánielné, Bernstein Erzsébet 66 é.) Az I. és a II. világháború után a nagy liszthiány következtében már nemcsak a szegényebbek, hanem a jobbmódúak is sütöttek máléskenyeret, sőt árpakenyeret is. A lakodalmi szokásokhoz kapcsolódik a lakodalmi kenyér (hohcis prot), melyet a lakodalomba vittek a meghívott vendégek. Ezt kalácslisztből sütötték. Bőven fogyasztottak a németfalusiak tésztaféleségeket is: főtt tésztákat, kelesztettek, kelesztetleneket, zsírban sülteket. Az egyik szintén jellegzetes ételük a gőzgaluska (tanknep), amely hasonlít a fánk tésztájához. A lisztbe tojássárgáját ütnek, tesznek bele egy kevés sót, ízlés szerint egy kevés cukrot, tejjel, élesztővel kiverik jó sűrűre, mint ahogy a fánk tésztát szokták, majd kelesztik. Amikor megkelt, tenyérnyi kis cipókra szaggatják. Egy lábasba vizet tesznek, bele jó bő zsírt, kevés sót, és mikor a víz felfő, beleteszik a cipókat és befedik. A fedő tetejére tesznek egy rézmozsarat, vagy egy öntött vaslábast, hogy a gőz fel ne lökje a fedőt. 3 / 4 óra alatt elfő alatta a víz, s a sós, zsíros zaftban pirosra sül az alja. „Szépen kinyílik, mint a rózsa. Kívül ügyi csak zaftos, mer abba zsíros gőzbe főtt, oszt mikor falatokra vágjuk a villával, belemártsuk abba a sós, zsíros zaftba az osztán nagyon finom, mer ügyi a belseje az olyan szikkadt, mint a fánknak. Én tojássárgáját azír teszek bele, mer akkor nem issza magába a zsírt." (Szarvas Imréné, Buglyó Rozália 63 é.) „Ilyet osztán nem szoktak a magyar faluba főzni. Biztos, hogy még a mái napig sem. Nem szokták meg. Mer amit nem szoktunk meg, áztat úgy gondoljuk, hogy nem is jó. Minálunk is a fiam nem szereti, a menyemnek, az magyar, még sose ajánlottam. A lányom az nagyon szereti, de nem szokta csinálni, mer nem is tudja. A lányom az óvodába dogozik, hát minek törődjék, nincs ideje rá. Máma mán én se csinálom csak ritkán, egyszer-kétszer egy esztendőbe. Pedig régen sokszor megfőztük." (Szarvas Imréné, Buglyó Róza 63 é.) A fánkot, zsírbansültet (kihiltyi) régen főként disznóöléskor és farsangkor sütötték. „Régen disznóöléskor nem vót más sütemíny a Németfaluba csak kihiltyi." Ugy készítették, hogy egy liternyi liszthez, attól függően ki mennyire volt tehetős vagy „spóros" 2—3 tojást tettek, tejet, cukrot, egy kevés sót bele, élesztőt, majd jól kikavarták, kelés után kiszaggatták és forrózsírban, a phöntyin&k nevezett, 3 lábú, nyeles öntöttvas edényben kisütötték. „Hát mint minden ételnél, ennél is úgy vót, hogy mindenki tehetsíge szerint készítette el. Vót, aki több tojást tett bele, vót aki kevesebbet, vót, aki csak egyet tett bele, csak akkor csak így tudom mondani németül, hogy akkor olyan „knöcsis", olyan lágy vót, hogyha nyomtuk, akkor nem rugódott vissza, összeragadt, olyan knöcsis vót. Na mán máma én is máskípp sütöm, mer én a tojásfejérjéjét sose teszem bele, mer akkor annál rugósabb a bele. Mindig tanulok én is, meg tehetsígem is van hozzá, oszt iparkodok, hogy minél jobb legyen." (Molnár Ferencné, Hegedűs Julianna 65 éves). Csörögét (sneepala) is sütöttek a Németfaluban, ahogyan fánkot a magyar faluban is, de mint mondták a fánkot inkább a németek sütötték, a csörögét pedig főként a magyarok. Fánk tésztából készült a padrakukó is, oly módon, hogy a nyers tésztát zsíros kanállal kiszaggatták a tepsibe és a kemencében megsütötték. A kelt, nem zsírban sült tészták közül gyakran megsütötték, főként nyáron a szilvástésztát (kvecsi kuhe). A lisztet tejjel, élesztővel, cukorral, rucazsírral (ma már vajjal vagy margarinnal), egy kis sóval meggyúrták, ujjnyi vastagra a tepsibe belenyújtották, kelés után kimagvalt nyári bódi szilvát, ősszel magvaváló bercencei szilvát raktak rá, és úgy sütötték meg. Ma még télen is megsütik az eltett szilvabefőttből, s a tetejét is megszórják porcukorral, hiszen nem kell takarékoskodni vele. Szintén kalácstésztából készült a kőttrétes (kohnerédes). A kalácstésztánál valamivel gyengébbre gyúrták, kelés után ió vékonyra elhúzgálták, egy kis zsírral meglocsolták, fahajas cukorral 342
