A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Néprajz - Voigt Vilmos: A folklór és az irodalom kapcsolata a magyar állatmesékben

sebben éppen az állatmesékben —, hogy az irodalmi hagyomány milyen nagymértékben tud alkalmazkodni, idomulni a korigényhez. Sajnálatos, hogy a folklór hagyomány hasonló alkotásairól feljegyzések híján ezt nem tudjuk állítani, de a tendenciáknak mindenképpen meg kellett egyezniök. Az európai hagyományoknak már röptében való áttekintése is világosan megmutatta a műfaj útját: hogyan válik a kezdetben teljességgel folklór alkotás mindinkább irodalmivá, ezzel egyszerre hogyan változnak meg alakító tényezői, értékei, sajátos mivolta hogyan emeli helyenként — egyfajta felvilágosítási szereppel — jelentékeny műfajjá, hogyan változik aztán a társadalmi szerepnek megfelelően az irodalomnak ma mindenfelé csupán periferikus műfajává. A későbbiek során a magyar állatmeséről is ugyanezt állapíthatjuk meg, ez a rajz, minden elnagyoltságclban is rámutat egyfelől a magyar irodalmi állatmese európai eredetére és kapcsolataira, másfelől azonban arra a megkésésre is, amellyel kiválasztott példáit követi: előbb a felemelkedésben, majd egyazon mód a hanyatlásban is. Az európai állatmese néhány kérdésének megemlítése végül arra is jó, hogy ennek a szemlének során mintegy megismerjük és rendbe soroljuk azokat a forrásokat, amelyek a magyar népi állatmesékre vagy közvetlenül, vagy irodalmi közvetítéssel hathattak. Ezután került sor a magyar irodalmi állatmesehagyomány történeti sorravételére. Ennek során a történeti-társadalmi körülményekről ugyan nem esett szó, ezek azonban -hallgatólagosan is az egyes korok alkotásainak megértéséhez tartoznak. Ha a magyar fejlődést végigtekintjük, ebből a szempontból három nagyobb korszakot különböztethetünk meg.

312 Az első Pesti Gábor és Heltai gyűjteményeinek ideje, amely aztán a kolozsvári ezópusi mesefordítók munkásságával tér át a második korszakba. A második korszak és a harmadik közötti átmenet pedig Fáy András felléptével vehető. Az első korszak alkotásai fordítások, de a nép számára és népies eszközökkel készülnek. Sokan úgy értették ezt a népi jelleget, hogy az alkotások ennélfogva maguk is népi jellegűek és értékűek. Erről azonban nem beszélhetünk. Ha a gyűjteménybe vett mesék tartalmát nézzük: ezek fordítások, legfeljebb egynémely esetben egyéni alkotások, de sohasem a népi hagyomány elemeinek rögzítése, a folklórgyűjtés előtti folklór gyűjtés. De nemcsak a tartalma mutat ennyire távol a népi hagyománytól. Az alkotások nyelve sem mesei nyelv. Régi magyar nyelvünk ugyan jóval közelebb állt a népnyelvhez, mint a mai irodalmi nyelv a mai nyelvjárásokhoz; de mi mégis inkább csak a mai irodalmi nyelvtől való eltérése alapján érezzük ezt népinek, nem pedig valóban és minden kétséget kizáró módon népi jellemvonások nagy számának felismeréséből. Azt hiszem, különösen Pesti Gábor meséinek részletes nyelvi, stilisztikai és előadástechnikai vizsgálatával sikerült elhihetővé tennem, hogy ezekben az alkotásokban nem népi régiségek, hanem egy korabeli általános epikai modor maradványait, illetve virágjában való pompázását figyelhetjük meg. Ezek a művek tehát igen csekély mértékben utalnak a népi gyakorlatra. Azok a szokásos összevetések, amelyekkel ezek a mesék is mintegy néphagyományra utalnának, csak rendkívüli óvatossággal és igen csak kétkedően fogadhatók. Annyi azonban mindenképpen bizonyos, nem egy jelből igazolható is, hogy ezek az alkotások általában véve nem állnak távol a néptől. Különösen Heltai meglehetősen széles réteg számára készítette el munkáit. Népies fordulatok, a közbeszéd elemei tehát bízvást és értelemszerűen találhatók a gyűjteményekben. Csupán az nem bizonyosodott be, hogy ez közvetlenül utalna egyfajta adekvát mesehagyományra. A második korszak alkotásai már távolodnak ettől. A fordításban nem a közönségnek szolgálás, hanem az eredeti szempontjait veszik figyelembe. Az állatmesék feladata is a moralizálás lesz: ez a népi állatmeséinktől annyira idegen jelenség. Ennek során anyaguk eltávolodik az eddigiektől: az alkotások irodalmi formát öltenek fel. Az egyes mesék tartalma — típusaik — még túlnyomórészt a régiek, az európai hagyományban sokszázados szálakkal szövődök: a feldolgozás módja és célja azonban már jellegzetesen irodalmi. A harmadik korszakban aztán az eddig közköltészetinek nevezhető tárgy, típus- és motívumkincs is megváltozik: teljességgel egyénivé lesz. Ennek kereteiben is megmutatko312 A középkori példázatok legújabb nemzetközi összefoglalásában: Tubach, Frederic С: Index Exemplorum. A Handbook of Medieval Religious Tales. Helsinki, 1969. (FFC 204) gazdag ilyen jellegű anyag található. A magyar összefüggésekre ismertetésemben: Filológiai Közlöny 17 (1971) 518—520 felsorolásszerű módon utalhattam. 324