A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Művészettörténet - Szabó Sándor Géza: Boromisza Tibor és a Hortobágy – Adatok Debrecen XX.századi művészettörténetéhez

Boromisza Tibor és a Hortobágy „A Hortobágy poétája" (Ady) A nagy emberek nem megelőzik, hanem kifejezik korukat. A kor gondolatvilágában, akaratában, érzéseiben nőnek fel s ezt formálják meg nagy erővel. így élt a XX. század első felének magyar művészeiben a sajátos magyar művészet akarása. Olyan művészetről álmodtak, amelyik nemcsak mindenkinek szól, hanem első pillantásra magán viseli magyarságunk bélyegét. Ebben a légkörben született meg a magyar parasztdal csodáinak felfedezése és a belőle fakadó zeneművészet megteremtése. Ebben a légkörben kezdődött meg a sajátosan magyar építőművészet megalkotása, ebben lobbant fel ismét Petőfi és Arany után a magyar költészet és irodalom, amelyik Ady Endrébep és Móricz Zsigmondban találta meg önmagát s ebben a légkörben fakadt fel festőinkben, szobrászainkban a vágy: megteremteni a művészetben is a sajátosan magyart. Vaszary János és Csók István a magyar népviseletek színvilágával népesítette be vásznait, míg társaik inkább a magyar táj és a magyar ember sugallóerejű újrateremtésében keresték népünk kifejezését, így Tornyai János, Endre Béla, Koszta József az Alföld „nagy sömmi"-jét, Nagy István Erdély hideg havasait, Rudnay Gyula a Dunántúl dombjainak végtelenbe hullámzó tájait, Egri József a Balaton tükörpalotáját és Boromisza Tibor a Hortobágy ősi életét kutatta. Közben a táj nyomorán, vagy fénnyel átitatott voltán túl a benne élő embert is figyelték: testvéreiket. Meglátták a szegénység szennyén is átsütő lélek tisztaságát, meglátták a szilajon élő büszke legények becsületét. így született meg Rudnay „Öreg magyar ember"-e, Tornyai „Juss"-a és így kerültek a vászonra Boromisza hortobágyi pásztorai, vagy így lett szobor Medgyessy Ferenc tömör magyarjaiból. Szabó Sándor Géza szép és minden szavában igaz beszámoló írt Hortobágy és Boromisza kapcsolatairól. Ehhez bevezetőként csak néhány gondolatot szeretnék hozzáfűzni, hiszen Medgyessy Ferenctől és másoktól sokat hallottam ezekről az évekről. Boromisza a keleti festészetben látta a kialakuló sajátos magyar piktúra alapjait. A természet ízeit figyelő s hatalmas tájait megbámuló kínai festészet volt utolérhetetlen mintaképe. Úgy vélte, hogy ennek hullámverése elér a Hortobágyig, s neki kötelessége ezeknek a szépségeknek felismerése. Ám keleti stílusjegyein átüt nyugati iskolázottsága és fénynyel átitatott tereiben sajátosan keveredik a két művészet. Ezt ő örömmel vette, mert éppen Kelet és Nyugat metszéspontjában akart ő a kettőből művészetet kicsiholni. Még a képek rovásírásos felirata is ebben a gondolatkörben fakad, hiszen tudván tudjuk, hogy a TávolKelet művészetében mindig vers is kíséri a képet. Boromisza Tibor úgy érezte, hogy a hortobágyi ridegekben Kelet szelleme őrződött meg s így szinte a tudós-festő figyelmével kutatta arcvonásaikat, magatartásuk jellemét s ebből születtek pásztorképei. így vagy amúgy, mint egyén, vagy mint korának küldötte, netán a „Tan" hivője Boromisza Tibor a Hortobágy nagy álmodója volt. A táj végtelen fényözöne éppenúgy festésre serkentette, mint a puszta emberei. A Hortobágy alakította őt, de legalább ő is éppen annyira a Hortobágyot. Ma tudva-tudatlan az ő szemével járunk a tájban és részesei leszünk a végtelennek: Boromisza Tibor földszeretetének, művészetté átköltött hazaszeretetének. László Gyula 23 Évkönyv — 1978 353