A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Néprajz - Jankó Ákos: A fonó munkaszervezeti és társasösszejöveteli formáinak történeti és recens vizsgálatához

A kalákába való meghívást nem szokták visszautasítani, de előfordult, hogy a meghívottak mégsem mentek el. Ha a kaláka rendezője valóban rászorult a segítségre, szívesen mentek a szöszét megfonni, de ha úgy ítélték, hogy a háziasszony nem szükségből rendezte a kalákát, szöszét hanyagságból nem fonta meg, nem számíthatott a többiek jóindulatára. A lányok a tánc és mulatság kedvéért ilyen esetben is elmentek, sőt alig várták, hogy kalákába mehessenek, de az asszonyok inkább csak azért, hogy ők is visszahívhassák majd a háziasszonyt. Ha nem akartak elmenni, — Majd meglátjuk! — mondták a hívogatónak, s valami kifogással távol maradtak. Volt, akit hiába is hívtak, mások megígérték, hogy elmennek, mégsem voltak ott a kalákában. Szamosbecsen megtörtént, hogy az egyik fonni nem szerető asszony a fél falut hívta és csak négyen mentek el hozzá kalákába. A kalákafonóknak a rászorultak megsegítését célzó, szükségszerűségét, s a részvétel társadalmi kötelezettségét kifejező jeleit mindenütt megtaláljuk. Szamosszegen, akinek sok gyermeke volt, vagy beteg volt, az hívott kalákát. Panyolán, ha valamelyik asszonynak sok szösze volt, gyermekei miatt nem ért rá fonni, vagy beteg volt, összehívta az asszonyokat és lányokat, akik egy este csak neki fontak. Kalákát csak nagyon indokolt esetben hívtak. Sok kéz sokfajtát font, a különböző vastagságú fonalat szövéskor nem lehetett „felmenőnek" használni, csak „bélinek". Tiszakóródon, aki elmaradt a fonással, az hívott kalákát. Ahány orsó, annyiféle volt a fonal. Segítséget csak kényszerűségből hívtak. Tiszabecsen azonban előfordult, hogy valaki nemcsak szükségből hívott kalákát, szerette a mulatságot, gyönyörködött a fiatalokban. Túristvándiban, ha valaki nem tudta maga megfonni a szöszét, vagy beteg volt, akkor hívott kalákát. Sonkádon olyan asszonyhoz, aki télen beteg volt, nem tudott fonni, hívás nélkül is elmentek segíteni. Szomszédai biztatgatták: — Hívjál már fonót, hadd fonjuk meg a szöszödet! Kalákát csak az hívott, akinek szüksége volt a segítségre. A mulatság kedvéért nem rendeztek. Fülesden sem szerették a közös munkát, mert a kalákában font fonal vegyes volt, egyik gömös, másik sodratlan, harmadik túl vékony, szakadós. Kalákát csak azok hívtak, akiknek több kisgyermekük, sok szöszük volt, vagy betegek, gyermekágyasok. Ha valaki csak 2—3 napig feküdt is, a fonással úgy elmaradt, hogy a munkát később maga nem tudta pótolni. Voltak nem rátermett, szaporatlan fonók, akik azt mondták, sok dolguk miatt nem tudtak fonni, s kalákát hívtak. Szorgalmas asszonyok megfontak idejében, nem szorultak segítségre. Csaholcon sem hívott senki kalákát azért, hogy a fiataloknak szórakozási alkalmat biztosítson. Azok hívtak, akik segítségre szorultak. Túrricsén a beteg, vagy gyermekágyas asszony inkább megfonatta pénzért a szöszét, vagy rokonai segítettek neki, minthogy kalákát hívjon. Tisztaberekén a beteg, segítségre szoruló asszonyhoz elmentek kalákába hívás nélkül is. Ahol nem voltak nagyon elmaradva a fonással, ott csak lány-, illetve asszonykalákát hívtak. Gacsályban is csak az hívott kalákát, akinek sok fonnivalója, több gyermeke volt vagy beteg volt. Császlóban úgy mondták, aki hosszantartó betegsége miatt nem tud fonni, az szőni sem tud. Gyermekágyas asszonynak az ura gyakran megalkudott valamelyik asszonnyal, hogy megszánt neki valamennyi földet, fonjon érte, s ha tehette, nem hívott kalákát. A kalákában nincs köszönet —, mondták Csegöldön, aki meg tudta maga is fonni a szöszét, az nem hívott segítséget. Hermánszegen kalákát olyan asszony is rendezett, aki nem szeretett éjszakázni a fonással. De általában módosabbak hívtak. Akik részesaratással vagy gépnél keresték meg a téli kenyerüket, nem hívtak kalákát. A közös munka során különösen a fiatalok nem becsülték a háziasszony szöszét. Előfordult, hogy a legények lopkodták a lányok guzsalyáról a szöszt, hogy hamarabb elfogyjon, s mielőbb táncolhassanak. A szöszt a zsebükbe rakták, vagy az ágy alá dobálták. Szamossályiban úgy mondták, a régi öregek jobban bírták a fonást, mint a maiak. Mikor az emberek vásárba indultak, minden háznál világ volt, az asszonyok lámpánál fontak. Szöszét igyekezett mindenki maga megfonni, kalákát csak az hívott, akit arra valóban szükség kényszerített. Szamosbecsen az asszonyok azért is igyekeztek maguk megfonni szöszüket, hogy jó fonó hírüket a falubeliek előtt megtartsák. Szamosangyaloson is csak azok hívtak kalákát, akiknek sok szöszük volt, vagy betegség miatt nem tudtak fonni. Pátyodon újabban néha hanyagságból is rendeztek kalákát, de általában valóban rászorulók vettek igénybe társadalmi segítséget. Porcsalmán egyik asszony minden évben két kalákát hívott, mert hat fia volt, lánya pedig egy sem. A családban egyedül csak ő fonhatott. Kalákát a mulatság kedvéért nem rendeztek, mert sokba került. Aki elment, az megkívánta a jó ellátást, ezért a kaláka nem sok haszonnal járt. A végzett munka minőségét gyakran kifogásolták, s hogy ke307