A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Irodalomtörténet - Juhász Izabella: Gulyás Pál (1899–1944)

„Rímekkel akartam betoppanni ebbe a centenáris ünneplésbe. De egyszer csak eszembe jutott, hogy valamikor 1915-ben vagy 16-ban, — több mint egy negyed százada már ennek! — magam is rímekkel kezdtem a debreceni református gimnázium Arany Jánosról elnevezett önképzőkörének pódiumán. Akkor ugyan még nem volt Arany Jánosról elnevezve az önképzőkör, egyszerűen Önképzőkörnek hívtuk, de legelső szereplésemet Arany János pátriárka-szelleme óvta-takarta. Névtelenül léptem fel, jeligével. Egy öreg 48-as bácsiról írtam verset, aki ott lakott a Hajó-utcai udvarunkban. Akkortájt halt meg, közel a 90 esztendőhöz. „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja..." alexandrín-méltósága indította az én emlékversemet, amely, — úgy tudom, — megőrizte jeligés diszkrécióját: nem dicsérték meg, csak épen elfogadták, tehát: névtelen maradt a szerzője, — a névtelen időben. A verset már réges-rég elfelejtettem, de az első két sora valahogy megmaradt az emlékezetemben: Még most is előttem áll mosolygó arca: galambfehér haj és ősz szakáll takarta... Arra is emlékezem, milyen szorongással lestem-vártam az önképzőköri „eredményt." Arcom halvány volt, majd piros volt, nyugtalanul jártam-keltem szüleim lakásán, szobárólszobára. Egyszer csak megérkezett kebelbéli cimborám s újságolta, hogy a hivatalos bíráló gúnyosan kifogásolta mindjárt az első két sor „logikáját": Hol van tehát a 48-as bácsi galambfehér ősz haja és ősz szakálla? Az arcon van mind a kettő? Vagy az arc egyúttal a tarkó? S a tarkó egyúttal az arc?" Le voltam sújtva, — hiába, a rímek kalitkájának rácsai közé beszorult a gondolat keze-lába. Még a jó öreg Arany János koponyája sem tudott rajtam segíteni... 27—28 éves távolságból van... ennek az anekdotának egy tanulsága is. A debreceni református gimnázium mostani önképzőkörének akkori őse, mondjuk nagyapja, vagy szépapja — határozottan morális erősség: Fórum volt. Rettegtünk tőle, persze cinikus fintorok és füttyök közepette. Mindenség!... Hopp! — szeretném kiáltani vitézlő bacchusi Csokonai Mihály úrral. — megtaláltam a megváltó szót. A Mindenség volt a mi hajdani önképzőkörünk mozgató karikája, ezt a Primum Mobilét hajszoltuk shakespeare-i és herkulesi szavakkal. S ezt a karikát hajszoltuk az érmindszenti Adyval. Nagy parádékat rendeztünk, hogy a Mindenség körét átöleljük 16—17 éves diákkarunkkal. A legnagyobb kört, a Hortobágy határán túl az Óceánig karikázva a hajdani nagy önképzőkörista, a Debrecen-ropogtató Oláh Gábor járta. A Nagyerdő volt az ő világkörének a központja, de időnként ki-kidobatja a poros cívis-centrumot s Párizst tette a helyébe, a Notre-Dame kecses íveit rábarackozva a Nagytemplom bozontos üstökére. Körről-körre! — a sors kiadta a jelszót. S mi ugrottuk merészen a nagy irodalmi circulusokat: Shakespeare köre, Dante köre, Goethe köre, Ady köre, Arany János köre. Csupa kör és csupa — könyv. S most, hogy itt állok beszámolómmal, 25 évi hallgatás után, hogy adjak számadást arról, milyen körhöz jutttunk el végre? Jó volt az a sok kör? Nem lehetne-é az én körömből és a mi körünkből, a mi körkalandunkból okulni a mai generációnak? Lehet-é a körökön a helyes mozgást úgy szabadalmazni, hogy fiaink és unokáink ne kövessék el a mi önképzőköri baklövéseinket? Milyen hibát követtünk el? Talán azt, hogy a circulus sokszor csapott át circulusvitiosusba és cirkuszba? Vajon mikor érek nyugtalanságaim és változékonyságaim ábrázolásának a végére? Az én tárgyköröm végtelen — és Diomedés egyedül a nyelvtanával 6000 kötetet töltött meg. Könyv és kert. Árkádia-Debrecen. Könyvmérgezés. Csokonai Vitéz Mihályt is megfertőzte és megölte a könyvméreg. Talán az adagolás volt rossz, ahogy kezdetben szegény Csokonai a Kollégium kaszárnyájában szedegette a könyv-cseppeket vagy talán titokban felhajtotta az egész üveget? Éjnek idején, mikor a halottak körüljárják a város árkait? 412