A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Művészettörténet - Szabó Sándor Géza: Boromisza Tibor és a Hortobágy – Adatok Debrecen XX.századi művészettörténetéhez

szervesen olvasztják magukba az elődök, az ősök vonalvezetését, színeit, stílusukat. A közvetlen valóságábrázolás alapvető igényén, s az ősök tiszteletén túl ez a százados gyakorlat abban gyökerezik: közös a világnézet, egységes a szemlélet, vallási alapú a művészet. S mindegy, hogy buddhizmusról, védizmusról, taoizmusról vagy lámaizmusról van szó, a természetben szerintük sohasem az a lényeges (következésképp a képen sem) amit közvetlen lát a szem, hanem tartalma, a mögötte meglapuló ok, a mindent mozgató erő. A kínai, japán művészek fénye mögött nem valóságos nap — misztikus fény ég, nemcsak meleget, de életet, hitet is sugároz. S mert a századelő Magyarországán állandó terítéken van a magyar ság keleti kapcsolatainak hangsúlyozása — Boromiszában érik a gondolat: olyan művészetet formál, amely ezt az örökséget hordozza, ennek jegyeit viseli magán, s amely egységes és jól továbbfejleszthető alap lesz egy egységes szemléletű magyar művészet megteremtéséhez.

7 Nagybányára visszatérvén az elveket képviseli. Úgy tűnik sikeresen, a festőtársak egyetértésével. Hiszen a természételvűség, a szabadban való festés nem idegen a nagybányaiak munkamódszerétől, elveitől, táblaképeinek szecessziós formái, síkszerűsége, a foltok vastag kontúrba fogása a hazánkban mind népszerűbb, s legjobbak propagálta Gauguin-re emlékeztet, fény- és napábrázolása a honosodó, s legkorszerűbbnek ismert izmus, a kubizmus elemeit hordozza, lendülete pedig avval a forradalommal találkozik, melyet Czóbel nevéhez fűz a műtörténet. Hamarosan kiderül azonban, hogy Boromisza művészetének bár a felsoroltak mind részei, s oevre-jét csaknem jellemezhetni is velük, a festőt más rugók mozgatják. S mennél inkább mélyül keleti kultúrák iránti érdeklődése, mennél alaposabbak lesznek ismeretei, annál inkább kiütközik: valami egészen mást akar kifejezni, más úton kíván járni mint társai —jóllehet vallja, hogy a nagybányaiak iskoláját viszi tovább. Nem a nyugati módszerek — a haladó művészet magyarországi képviseletét óhajtja szervezni — ezt véleménye szerint megtették, s eredménnyel az első nagybányaiak. Ezt szeretné: a már honosított szemlélet, elsajátított módszerek segítségével önálló, sajátos, de egységesen magyar jelleg kialakítását, mely a keleti eredetben gyökerezik, illetve abból gyökereztethető. (Van ebben az elvben, Boromisza szemléletében némi agresszivitás, támadó jelleg is — a művész jelleméből fakadó. Ám visszavezethető a kínai piktorok ama törekvésére is — különösen a nagybányai „fontolva haladó" iránnyal szemben: állandó alkotás, az alkotás mint életforma-elvre, a biztos vonal keresésére — megragadására, mely vonal a hosszas gyakorlások után egyszerre, s bravúrral húzható.)

8 Elébb a tájban keresi a közösét. Gauguin módjára a természetben, a természettel él, a magyar vidék lakója, vándora. Később az életre figyel, a mozgás ritmusát keresi, mozgáskompozíciókat tervez, a munkát jeleníti. A faji jelleg kutatás-vonalán így juta z ösfoglalkozásokig, hogy ezen a nyugvóponton ismét feléledjenek táj, karakter és munkakompozíciói, de már népművészeti dekorativitásba foglaltan. Első nagyobb kiállítása 1906-ban van, a Fiatalokkal. Részt vesz a MIÉNK kollektív bemutatásain, a magyar képzőművészet majdani nagyjaival szerepel együtt, de önálló tárlatára csak 1914-ben kerül sor, a Könyves Kálmán termeiben. Hogy hol jár ekkor festői eszményei megvalósításában — álljon itt néhány sor a Nyugat bírálatából: „.. .Boromisza ösztöneinek sugallatára nem riad vissza a legrikítóbb fokozásoktól, egymás hatását bontó ellentétek egymás mellé helyezésétől. Autodidakta (!), aki nem ismeri mestersége nehézségeit, átcsörtet minden akadályon, közben olyan értékekre bukkan, melyet más művész végső erőfeszítéssel is alig, egy-egy zseni is csak szerencsés pillanatban talál meg... Piktori szempontból egészen közömbös és lényegtelen fénytörési probléma nyitját keresi tájképein és mert autodidakta, lesiklik problémája területéről, de fénytörés helyett olyan színharmóniákra hibáz rá, melyért legkiválóbb koloristáink is megirigyelhetik őt."

9 1 Hevesy Iván: Boromisza Tibor. Bp. 1922. Amicus.; Hevesy Iván: Boromisza Tibor kiállítása. Nyugat, 1924. 391—392. 8 Ennek köszönheti nagybányaiakkal való összeütközését. Haulisch, 300. Megjegyezzük, hogy H. rendkívül elfogult Boromisza javára. A nagybányai incidens hiteles forrása viszont Tersánszky J. Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan с memoárjának (Bp. 1964.) Réti István с fejezete. Sőregi jó kalauzt ad hozzá, miként kell értékelnünk a Boromiszáról szóló újságkritikákat. I. 61. 9 Bálint Aladár: Jegyzetek két festőről. Hatvány Ferenc — Boromisza Tibor. Nyugat, 1914. 140. 356