A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: Vadász Endre (1901–1944) kisgrafikái

s elszomorodott. A lakókocsi ajtaján kinéző artistanő aktjával nem erotikus hatást kíván elérni, hanem a védtelenségét hangsúlyozza, a levetett álarcot tartó bohóc alakjával a kiszolgáltatottságot, a pár perces varázslat, a szereplés után beálló hétköznapi élet sivárságát érzékelteti. A melankólia mégis e karcoknál vegyül legtöbb fanyar humorral, groteszk hajlammal. A nézők úgy bámulják az erőművészt, a mutatványost, mintha az valóban a „világot jelentő deszkán" állna, a „szabad" (csak vászonnal körülkerített, nyitott) cirkusz vásznát áhítattal emlegetik a gyerekek. így — bár sejteti Vadász a sivárságot —, mindent bevon a látvány, a vízió, a költészet aranyával. Mindent átleng, megszépít egy álomszerű, különleges hangulat, egy csak rá jellemző kifejezésmód. Debrecenben készült lapjainak főszereplője a kertész, a favágó, a szén- és fatelepek munkása, az útőr, a szántó-vető paraszt, a széllel, téllel viaskodó vadász és munkás. Míg korai alföldi (tápéi) határt ábrázoló művein elsősorban a táj lelkét, karakterét kutatta, addig az 1927—29 közti „Pihenő" sorozatán már az ember lesz a középpont. Közel, plánba, szinte premierplánba hozza egyelő, hajladozó parasztalakjait, s az elernyedt, roskadt testtartással, az arcok gyötörtségével már a kifulladást is érzékelteti. Debreceni ábrázolásain a város „érdes részét" mutatja be fáradt favágóival, a széntelepek munkásaival. Tanyai képein úgy jeleníti meg a széllel birkózó, hóviharba került kucsmás parasztokat, hogy érzi, nemcsak a természettel, a sorssal is birkóznak. E művei az Ady Társaság-beli művészek hatását árulják el: Gáborjánitól tanulhatta a paraszti élet realista értékelését, de hallgatta Veres Péter, Németh László előadásait is. Mohácsi, bajai képein a tájszépség mellett az archaikus életforma, a hallatlan érdekes, már akkor is letűnőben levő világ érdekelte. Egész sorozatot készített a vízimalmokról, lakóbárkákról, köszörűsökről, hálójavítókról, s ezzel olyan epikus és néprajzilag is hiteles képet adott a századelő nyugot vízi életéről, amely néprajzi, megőrző jellege miatt is figyelemreméltó. Egy téma jelentésváltozatát figyelhetjük meg az 1927—1936 közt készített, hajóvontatókat ábrázoló karcain. Korai lapjain a közvetlen tájélmény és a néprajzi érdekesség fogta meg: a mohácsi parton, kézi erővel vontatott, lustán úszó hajókat, tutajokat ábrázolta széles mesélő kedvvel, részletgazdagon. Elsősorban a táj fenséges panorámája érvényesült 1929-es „Végig a part mentén" c. karcán: felülnézetből tekintünk a hegyes, vizes tájra, a bal sarokban, a füzesek mellett pillantunk a kötelet húzók szép ritmusú füzérére. Az „Esős táj hajóvontatókkal" c. karca alföldi, paraszti témájú műveivel rokon: a szélnek, sorsnak kitettséget, a munkába feszülést hangsúlyozza, s érzékelteti a természet és a küzdelem keménységét. 1935-ös ex librisén orosz környezetben, hagymakupolás templomok előtt jelennek meg hajóvontatói.

30 Olyan drámai tömörséggel fogalmaz Vadász ezen az apró felületen, hogy szinte sugallja az Ej uhnyem fenyegető dallamát. A téri tömörítés a monumentalitás és a társadalmi, szociális mondanivaló eszköze itt. Vadász Endre tehát kezdetben kíváncsi megfigyelője volt a kisemberek életének, munkás hétköznapjainak és harsány ünnepeinek. Korai mohácsi képei (amelyek gyakori szereplője Rézi, a kis sváb lány) épp ezért külsőlegesen népiesek, jól illik rájuk Senyéi Oláh István kifejezése: „bávatag népies" művek.

31 Később, környezete pozitív hatására, a nép igazi sorsának ismerője és feltárója lett. Sajnálatos, hogy kilépett az intenzív társadalmi tevékenységet folytató debreceni Ady Társaságból, s ezzel, bizonyos mértékig, szakított realista, néhol a kritikai realista tendenciákat érvényesítő, expresszív jellegű stílusával. Nem lett megalkuvó, habár a társadalmi problémáktól távolabb került művészete átmenetileg, 1937—40 között, amikor szinte kizárólag megrendelésre dolgozott. Jó ízlését, választékosságát megőrizte, nem adta fel elveit a megrendelők kedvéért. 1940 után kevesebbet dolgozott megrendelésre, s ex librisein, alkalmi grafikáin egyre érzékenyebben reagált a környező világban jelentkező veszélyre, a háborútól való félelmének hangot adva. 29 Baján sógoránál Komor Mihály ügyvédnél töltötte a nyarakat. Zebegényben gyakran megfordult Szőnyi Istvánnál, akivel a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete révén került kapcsolatba. 30 Fritz Träbernek készített könyvjegye (op. 126) 31 Senyéi Oláh István: A képzőművészet Debrecenben с tanulmánya Debrecen sz. kir. város és Hajdú vármegye с monográfiában olvasható (szerk. Csobán Endre — Debrecen, 1940) 295—305. p. 323