A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Történelem - Komoróczy György: Az állami ellenőrzés Debrecen önkormányzata felett 1779–1811. években

Néhány évvel a szatmári békekötés után, 1724-ben meg-, illetve újjáalakultak az ország főkormányszékei, mint a kancellária, a helytartótanács, az udvari kamara. Ez a körülmény azonban nem tette kétségessé a királyi biztosok működésének szükségességét. Az intézmény továbbra is fennmaradt s az ellentétek egyre inkább mélyültek, különösen Debrecenben Sztárai Imre, Vécsey József és Forgách Miklós királyi biztosok idején.

3 A városi önkormányzat érvényesülésének biztosításáért folyó harcok még élesebbé váltak II. József uralkodása alatt. II. József az 1785. március 18-án kiadott rendeletével megszüntette a vármegyei szervezetet és az országot 10 kerületre osztotta, mindegyik élén egy-egy királyi biztossal, akit hol „administrator"-nak, hol „regius commissarius"-nak, hol kerületi főispánnak neveztek. A nagyváradi kerületet Teleki Sámuel már 1785. június 1-én megszervezte, amikor Bihar megye alispánját, Luby Károlyt kerületi titkárrá nevezte ki; 1787—1790. között a kerületi biztos funkcióját Haller József látta el. A kerületi szervezettel megszűnt a megyei és városi önkormányzatok jogalkotó tevékenysége, mert egyetlen jogforrás maga az uralkodó maradt, míg a teljhatalmú végrehajtó hatóságot a kerületi királyi biztos képviselte; az ő utasításaihoz alkalmazkodott a most már nem önkormányzatú megye alispánja, akinek illetékessége a volt szabad királyi városokra is kiterjedt. Ezzel II. József valóban megvalósította a centralizáció eszméjét, s annak szellemében kíméletlenül érvényesíteni törekedett a felvilágosult abszolutizmus államjogi tanításait, figyelmen kívül hagyva a nemzeti érdekeket, a korábbi történelmi hagyományokat, a vallási és egyházjogi szempontokat. A felvilágosodás korában elméletileg megfogalmazott „közjó" elképzelését tartotta szeme előtt, de állampolitikájának gyakorlata során több súlyos hibát követett el. Véleménye szerint az akkor forradalminak tűnő követelményeket meg lehetett volna oldani kizárólag állami kezdeményezésekkel, a társadalmi hatóerők figyelembe vétele nélkül. Emiatt gondolatai hiába találkoztak a leghaladóbb irányzatokkal, azok mégsem érvényesülhettek, mert alig volt társadalmi bázisuk, a közigazgatás pedig legtöbb rendeletét csendes mellőzéssel elhallgatta, arról nem is szólva, hogy több intézkedésével, pl. a német nyelv erőszakolásával nemzeti érdekeket is sértett. Kizárólag a korlátlan királyi hatalom eszközeivel óhajtotta megsemmisíteni a régi államigazgatási rendszert, amelynek gyökerei pedig az akkori rendi társadalom szerkezetéből táplálkoztak. A király által kinevezett „commissarius" — ahogyan az 1786-ban írt állampolitikai fejtegetéseiben a kerületi főnököket maga nevezte — gyökértelen maradt. Mindez abból a belső ellentmondásból adódott, hogy II. József abszolutizmusa távol állt a feudalizmus megszüntetésének szándékától, egyszerűen az állami centralizáció akkor uralkodó koncepciójának jegyében érlelődött ki, egy társadalmon és nemzeten felüli államvezetés hamis elképzelésére támaszkodott. Ezért kellett megbuknia annak ellenére, hogy a kor polgári irányzatú haladó irodalmának több terméke az intézkedéseit örömmel fogadta. Mindezeknek részletes ismertetése azonban túllépné tanulmányunk kereteit.

4 II. József halála után megváltozott az ország közigazgatási szervezete: az uralkodó visszavonta a területi beosztás tárgyában kiadott rendelkezéseit, amivel visszaállt az önkormányzatok korábbi jogköre. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a főkormányszékek, vagy az ideiglenesen vizsgálati célokból megbízott királyi biztosok intézménye felszámoló3. Mindezekre részletesebben lásd Komoröciy Gy. fent idézett tanulmányát. 4. Vö. Helytörténeti források a Hajdú-Bihar megyei Levéltárban. Szerk.: Komoróczy György (Debrecen, 1972) I. 14., valamint Varga Endre: A Novus Ordo. II. József jogszolgáltatási rendszere. Levéltári Híradó, 1954. évf. 48—61., Révész Imre: Sinai Miklós és kora (Bp., 1959) 99., ahol Marczali Henrik megállapításait idézi. Lásd még Horváth Mihály: Magyarország történelme (Bp., 1872) 2. kiad. VII, 584, 598—599., Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig (Bp., 1888) 225, 236., Keresztesi József: Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéről (Pest, 1868) 96., Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában (Bp., 1885—1888) 2. kiad. II. 347—406.; az I. 433—440. kiadta az uralkodó fejtegetéseit 1786-ból a megyerendszerről; lásd még Kókay György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei 1780—1795 (Bp., 1970) 21, 43. Az abszolutizmus jellegéről szóló okfejtést lásd Ember Győző: A Habsburg abszolutizmus osztálypolitikája Magyarországon az 1760-as években. Az MTA II. oszt. Közi. XIII. köt. 6—8. Vö. még Pápay Béla: Magyarország népe a feudalizmus megerősödése és bomlása idején 1711—1867. Kiadva Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. Szerk. Kovacsics József (Bp., 1963). 160