A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1977 (Debrecen, 1978)

Történelem - Benda Kálmán: Az uszkókok Tiszántúlra telepítésének terve 1605–1608-ban

folytatott. Ha tétlenül nézi az uszkokok kalózkodását, nemcsak saját haszna egy részéről mond le, hanem ami több, veszélyezteti a Törökországgal való jóviszonyt, sőt még a háborút is felidézi. Az akkori felfogás szerint, az Adria feletti birtokjog Velencéé volt, s így az ő feladata volt a tengeren a közbiztonság fenntartása is. Ha a Signoria nem fékezi meg az uszkokok kalózkodását, ez azt a látszatot keltheti, hogy pártolja őket. Már II. Szolimán megüzente Velencének: ha nem fékezi meg az uszkokokat, saját hajóhadát küldi megrendszabályozásukra.

5 Ez pedig háborút jelentett. Velence tehát kirendelte gályáit, hogy a török kereskedőhajókat oltalmazzák, majd sorozatos felszólításokkal fordult a Habsburg-kormányzathoz, az uszkokok megzabolását kérve. Mindez azonban csak a helyzet elmérgesedésére vezetett. Az uszkokok ettől kezdve nem tettek különbséget török és velencei hajó közt, egyaránt megtámadták és kirabolták mindegyiket, kalóz-portyáikkal teljes bizonytalanságba döntve a levantei kereskedelmet. A bécsi udvar pedig hiába adott sorozatosan parancsot az uszkokok megfékezésére, a gráci haditanács tehetetlen volt. Hiszen minden ellenük kezdeményezett akció a törökök elleni védelmi vonalat gyengítette volna, egyébként sem rendelkeztek olyan katonai erővel, amit a többezres uszkokok ellen bevethettek volna. Velence tehát maga kezdeményez katonai megtorló akciókat, elsősorban Zengg ellen, ez viszont Habsburg részről vált ki tiltakozást. A XVI—

XVII. század fordulójára az uszkok-ügy már nemzetközi politikai kérdéssé nőtt, mely az állandóan levegőben lógó török beavatkozás miatt teljesen megmérgezte Velence és a Habsburg Monarchia viszonyát. 1602-ben a gráci haditanács végre erélyes lépésre szánta el magát, s Joseph Rabatta generálist küldte teljhatalmú biztosként Zenggbe. Rabattá, a kíséretét alkotó német zsoldosokra támaszkodva, elrendelte az uszkokok általános katonai leszerelését. Az északi horvát területeken jelölt ki számukra szétszórt letelepedési helyeket, nagyrészt a Zrínyiek birtokain, hogy földesúri fennhatóság alatt térjenek vissza a paraszti élethez. Az uszkokok azonban ellene szegültek. Hiába volt Rabattá erélyes, sőt kegyetlen, felgyújtatva az uszkokok falvait és kivégeztetve az ellenállás vezetőit, végülis általános felkelés tört ki, s a generálist meggyilkolták.

6 A kudarc előrelátható volt. Ahogy a bécsi udvar egyik jó ismerője, Georgius Stoboeus püspök írta később: „Eleve reménytelen, hogy ezeket az uszkokokat jobbágyokká tegyék. Igazságtalanság is volna — írja —, ha őket, akik a török igát akarván lerázni, bizalommal jöttek a császár oltalma alá, ott törvényes biztosítékokat kaptak, most arra akarnák kényszeríteni, hogy egy újabb szolgaságba hajtsák fejüket." Ki is jelentették: „inkább visszatérnek a török uralma alá, semhogy akármilyen földesúr hatalma alá adják magukat, parasztok módjára". Azt is számításba kell venni — mondja tovább Stoboeus — hogy a török elleni harcban nélkülözhetetlenek, vitézek, kitűnően ismerik a közelebbi s távolabbi környéket és mindig készen állnak, hogy saját költségükön résztvegyenek a harcban.

7 Ezeknek a tanulságoknak az alapján születhetett meg a következő terv, valószínűleg Ferdinánd főherceg gráci udvarában: az uszkokokat ki kell telepíteni mostani helyükről, de katonai szervezetük és szabadságjogaik teljes elismerésével. Az Adria mellől, ahol a nemzetközi békét veszélyeztetik, olyan vidékre kell őket vinni, ahol harciasságuknak szabad folyást engedhetnek, mert ezzel a császári ház érdekeit szolgálják. A „vlach-uszkokat" tehát Magyarországra kell telepíteni, a török háborúk által elpusztult Tisza-menti vidékek5 Minuci, i. m. 8. 6 Carlo de Franceshi: L'Istria, note storiche. (Parenzo, 1879) 305.; August Dimitz: Geschichte Krains von der ältesten Zeit bis auf das Jahr 1813. III. (Laibach, 1875) 398. s köv.; Fest, Fiume és az uszkokok, i. m. 13—14. 7 Stobeus Zrínyi Miklósnak, Grác, 1607. október 31.: Georgii Stoboei de Palmaburgo episcopi Lavantini ... epistolae ad diversos. (Viennae, 1758) 215—216. 197