A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1977 (Debrecen, 1978)

Néprajz - Takács Béla: A népi kerámia emlékei tiszántúli református templomokban

Az edények anyagáról a leltárak alapján szinte egyértelműleg megállapítható, hogy azok cserépből, agyagból készültek. Kivételt képez a szamosangyalosi „bádog fedelű kő korsó", valamint a portczellán néven említett eléggé nagy számú kancsó, kanna, pohár, tál és tányér. A szamosangyalosi kőkorsó valószínűleg külföldi, németországi készítmény lehetett. A 17—18. században a Rajna menti műhelyekben állították elő a domború, vésett technikával díszített kupákat és korsókat, amelyekből a kereskedelem révén sok került hazánkba.

6 Porcelán néven említett edényféleségek a bulcsui, homoki, istvándi, keresztúti, kéki, kisszántói, magosligeti, nyírkércsi, olaszpályi, sonkádi és a tamásváraljai leltárakban fordulnak elő. Bár a leltárak az egyes edények anyaga meghatározásánál a porcelánt említik, mégsem tartjuk ezeket a korsókat, kannákat, tálakat és tányérokat a mai értelemben vett porcelán edényeknek. Igaz ugyan, hogy a meisseni, bécsi, velencei stb. porcelánmanufaktúrák már a XVIII. század elejétől kezdve állítanak elő edényeket, azt azonban szinte kizárt dolognak tartjuk, hogy ezekből akár egyetlen darab is valamelyik falusi templomba került volna. A világhírű külföldi porcelángyárak készítményei egyébként is inkább étkészletekből, dísztárgyakból állottak. A porcelánedény a XVIII. században még annyira ritka, annyira drága holmi volt; hogy még a legbőkezűbb donátor is könnyebben adhatott ötvöstárgyat mint porcelánedényt a pártfogása alatt álló eklézsiának. Azt is tudjuk, hogy a XIX. század elején létesült keménycserépgyárak — Tata, Pápa, Kassa stb. — termékei, amelyek a porcelánnál olcsóbbak és tetszetősek voltak, lassanként ismertek lettek országszerte, azonban ezek a manufaktúrák is, a porcelángyárakhoz hasonlóan, háztartási igényeket elégítettek ki. A XIX. század elején a keménycserépgyárak tudomásunk szerint úrasztali edényeket még megrendelésre sem készítettek. Magyar porcelánra szintén nem gondolhatunk, mert az első hazai porcelánműhely csak 1825-ben kezdte meg működését az Abaúj megyei Telkibányán. Mit értsünk tehát az összeírásokban porcelán névvel jelölt edényeken ? Véleményünk szerint ezek az edények ugyanolyan habán, vagy későhabán termékek voltak, mint a győri korsók. A rajtuk levő — több esetben említett — ón fedél és talp is ezt bizonyítja. Maga a porcelán szó a leltárakat készítő egyházlátogatók előtt ismeretes volt, az anyag azonban annál kevésbé. A fehér színű, illetve mázú edényekre egyszerűen ráfogták, hogy az porcelán. Láttuk, hogy a sonkádi bütykös is csak porcelán színt mutatott, Nagybányán pedig soha nem készítettek porcelánt, bár a tamásváraljai leltár szerint a keresztelő kannácska nagybányai porcelán volt. Feltételezhető, hogy az ún. porcelán edények között fajansz készítmények is lehettek. Holicson például már 1743-ban működött a műhely. Készítményei között kannák, korsók is találhatók, sőt ezek templomba is kerülhettek. Egy adatunk szerint a tokaji eklézsia javai között volt 1806-ban „egy Holicsi kék virágos, hasábos fehér ajakas korsó". A kő és porcelán néven említett edények nem annyira a néprajz, hanem inkább az iparművészet területére tartoznak. A cserépedények színének és díszítésének leírásánál eléggé szűkszavúak a leltárak. A tárgyak zöme, a bütykösök, korsók, kannák zöld színűek voltak, de előfordul г. fekete (Balazsér, Tiszaújlak, Túrkeve), veres (Beregszászvégardó), sárga (Berkesz, Bótrágy, Érszakácsi), olaj szín (Érszakácsi), fejér (Lövőpetri, 6 P. Brestyánszky Ilona: A kerámia és a porcelán története. (Bp. 1966.) 86. 310