A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1977 (Debrecen, 1978)

Néprajz - Takács Béla: A népi kerámia emlékei tiszántúli református templomokban

ket a kallódó értékeket összegyűjtse. Hogy ez a fáradozás eddig milyen eredményeket ért el, de egyúttal, hogy mennyire későn kezdtünk hozzá ehhez a mentő munkához, a tanulmányunk során fog kiderülni. A tárgyi anyag megmentésén túl arra is alkalmunk nyílt, hogy a már időközben elpusztult úrasztali cserépedényekről legalább a levéltári adatok alapján összesítő képet kapjunk. Dolgozatunkban azokat a cserépedényeket ismertetjük első renden, amelyekről csak feljegyzések maradtak fenn az eklézsiák inventáriumaiban, illetve azokat, amelyek a gyűjtőmunka során a kollégiumi múzeumba kerültek. Közel ötszáz egyházközség leltárát vizsgáltuk meg a tiszántúli kerületből, a történelmi Magyarország területéről. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben található leltárak adatai szerint 1808—1809-ben, valamint 1863-ban a beregi, bihari, debreceni, érmelléki, középszolnoki, nagybányai, nagykunsági, szabolcsi, szatmári, ugocsai egyházmegyék eklézsiái között 125 templomban összesen 198 darab különféle cserépedény volt használatban.

2 Általában az ezüstből, ónból, rézből készült felszerelések mellett egy-két nagyobb űrméretű bortartó edényből, kisebb méretű keresztelő tálból és kancsóból állt az egyházközség cserépedény készlete. De volt, ahol többől. Kisszántón (Bihar m.) az 1809-ben felvett leltár szerint összesen hét cserépedényt használtak. Egyébként a leltár teljes szövege a következő: „Van a templomban egy asztal szőnyeggel bé húzva, azon egy Győri fejér tál, egy éhez való kis bádog kanna kereszteléshez, keszkenővel bé takarva, van egy záros ládánk, mellyben tartatnak a sz. communiohoz való eszközök, úgymint: egy bádog kanna, egy Győri kanta, másik mázos kanta, egy porcelán pohár, egy Győri tál és tányér, egy sáhos abrosz, és sáhos asztal kendő, veres szélű és más fejér szélű veszszős keszkenő, egy patyolat fejér és más patyolat virágos keszkenő, és egy láng színű selyem keszkenő". Természetesen nincs rá lehetőség, hogy minden eklézsia leltárát szószerint közöljük, az előbbit is csak annak illusztrálására mutattuk be, hogy szinte a reformációtól kezdve, mennyire általános volt a cserépedények használata a református templomokban. Ezt egyébként már az 1562-es debreceni zsinat határozatai is engedélyezték, amennyiben az úrvacsora edényeiről szóló cikkely kimondja: „mindennemű edényeket, akár üveg, akár fa, vagy arany ezüst és cserép légyenek, vagy rézből és bármiféle ércből készültek, elfogadunk".

3 A továbbiakban tehát csak a témával kapcsolatos adatokat vesszük figyelembe, illetve közöljük azokból a rendkívül gazdag tartalmú leltárakból, amelyek alapján megállapítható lesz, hogy milyen cserépedényeket használtak a 19. század elején, nagykunsági vonatkozásban 1863-ban a falusi református templomokban. Kifejezetten falusi gyülekezet cserépedényeiről beszélünk, mert amint a következő felsorolásból kitűnik, a városnak számító Beregszász, Nagybánya kivételével minden edényféleség faluban volt található. Ennek az a magyarázata, hogy a városi közösség, a polgárság rangon alulinak tartotta a cserépedények használatát a templomi szertartásoknál. Ha módja volt rá, jobb esetben ezüstből, esetleg rézből vagy ónból készítette a nagy méretű bortartó edényeket. A falusi gyülekezeteink szép iránti érzéke azonban megmutatkozott abban, hogy a cserépedények használatánál igényes volt: nem kerülhetett 2 Az 1808—1809-ben készült összeírásokból hiányoznak a hajdúvidéki egyházmegye adatai. A nagykunsági egyházmegye adatai 1863-ból valók. A vizitációs jegyzőkönyvek a Kollégiumi Levéltárban találhatók. 3 Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései (Bp. 1881) 152. 306