A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1976 (Debrecen, 1977)

Néprajz - Vajda Mária: „Az Egri legény balladája” Balmazújvároson

6. „Előfordult másokkal is, hogy nem tudtak aratni, de azok vagy kínlódtak ahogy tudtak, vagy megszöktek. Az ilyen visszament a falujába, és elment máshová dógozni, mer abba a csapatba nem vették vissza többet. Vót olyan nyár, hogy nagyon sok markos megszökött az aszottas búza, meg a lucskos hajnalok miatt. Nagy harmatok vótak, a lány markosok eláztak mire a köteleket megcsinálták és gyakran eleredt az eső, az aratás kitolódott, oszt ez elvette a markosok kedvit annyira, hogy megszöktek. De a kaszásnak ha a lánya vagy a felesége vót a markosa, az nem. szökhetett meg, akármi törtint is, az nem hagyta ott a kaszását. Nagyon összetartott a család, mer hát a becsületükről, a keresetükről vót szó."

43 A paraszti élet fontos kísérőjelensége volt a paraszti közösségek meglehetősen szigorú munkaetikája, ennek megsértéséből eredő konfliktust megörökítő népköltészeti alkotásról azonban nincs tudomásunk. Népdalainkban kevés helyen találkozhatunk egyes munkások hanyagságának, rossz munkavégzésének felvillantásával, de az ebből eredő konfliktus megörökítése elmarad, így pl. A tápai bírónak van tizenkét kaszása, Hatan vannak egy kis kompániába. De az egyik majd megszakad a munkába, A másik meg búvik a szúnyoghálóba.^ Az aratás a paraszti munkák között a legnagyobb fizikai erőpróbát jelentette, így nem véletlen, hogy a legénnyé avatás, amelynek alapfeltétele a testi erő és ügyesség bizonyítása volt, nagyon sok helyen az aratáson való helytálláshoz kapcsolódott.

45 Az egri földművesek között is íratlan törvény volt a II. világháborúig, hogy a felserdült fiúkat addig nem tekintették legénynek, amíg egészrészes aratóként nem állták meg a helyüket az Alföldön. Általában 18—19 éves korukban mentek le a fiúk első kaszálásra az Alföldre. Ha sikerült az egész részt megszerezniük, „felszabadították" őket, vagyis legénnyé avatták. A legénnyé avatás úgy történt, hogy a felavatandónak a keresetéből kivettek 50 kg—1 q búzát, úgy mondták, „perecet kötöttek a zsákjára" és annak az árát elitták. Az áldomás után legénynek számított, befogadta a legényközösség, járhatott bálba is. Addig ugyanis, míg nem szabadították fel őket, nem léphettek be a szálába (bálterem), legfeljebb az ablakon leselkedtek, de onnan is elzavarták őket. A fizikai erőt nagyra becsülték a legények között. Ha egy gyengébb fizikumú legényt megláttak egy lánynyal, megkérdezték tőle a többiek: — „Hát a zsákot elbírod már öcsém?" — A lányok is nagyon megnézték, kivel állnak szóba. A jó munkást, az erős legényt szerették, annak volt becsülete. Az egri lányok az udvarlójuknak sárga cérna kendőt vettek ajándékba, olyat, amiből a „tokkendőt" kötötték az egri asszonyok. Ezt a jegykendőfélét ki kellett érdemelni, hiszen a lány belehímezte a saját nevét és a fiúét. A legények ezt a kendőt templombamenet, a korzón, ünnepnapon a derekukon viselték, erről tudták, hogy már van szeretőjük. Sok lány akkor adta a fiúnak a kendőt, amikor az indult az Alföldre aratni. Ha valamelyik fiú nem vált be aratóként az Alföldön és mégis viselt ilyen kendőt, a legények letépték a derekáról, mondván: — „Te ezt nem érdemled meg pajtás, hogy szeretőd legyen!" — Voltak olyan fiúk, akiknek többször el kellett menniük aratni, míg felszabadították őket. Az aratórész megszerzése 43 Lásd 41. jegyzetet. 44 Katona Imre: A mezőgazdasági munkásság dalai. In: A parasztdaltól a munkásdalig (Budapest, 1968.) 46. 45 L. pl. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban. Népr. Közi. II. (1957.) 105. 189