A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1976 (Debrecen, 1977)
Történelem - Káplár László–Kahler Frigyes: Adatok a magyarországi pénzhamisítás kérdéseihez
és kísérő szennyezők tekintetében szinte azonos az 1. pontban leírtakkal. Az előző darabtól külső megjelenésben nem különböző, igen jó kivitelezésű hamisítvány. 3. III. Ferdinánd (1637—1657) tallérjának hamisítványa, úgynevezett „hibrid" hamisítvány. Előlapja Unger: MÉH, Újkor I. 316. típushoz hasonló. Évszáma: 1656. Hátlapján nehezen kivehető К— В verdejegy. Súlya =22,6653 g, átmérője =43 mm, vastagsága = 1,3— 2 mm között változik, nem egyenletes. Külsőleg nagyon eltér az előző két darabtól. Hátlapján a körirat betűi helyenként hiányosak, az évszám első 6-os számjegye is csak félig sikerült. Kifejezetten gyenge hamisítvány, előlapján ezüstözés nyomaival. Összetétele: ezüst—réz—cink ötvözet ólom adalékkal. Az alkotók aránya egymáshoz megközelítőleg: Ag : Cu : Zn : Pb =0,5 : 8 : 1: 0,5. Ez az arány érdekes változást mutat az eddigiekhez képest: erősen csökkent az ezüst és nagyon megnőtt a réz mennyisége az ötvözetben, amelynek olvadáspontja a kovácsműhelyek körülményei között is kedvező. Jól megmunkálható anyag, egyszerűbb munkaeszközökkel is feldolgozható. A főalkotók mellett vasat és nikkelt (Ni) tartalmaz, százalék nagyságrendben. Utóbbi jelenléte annyiban méltó a figyelemre, hogy a fém nikkelt csak a XVIII. század elejétől kezdve használják kiterjedtebben; váltópénzek készítésére pedig csak kb. 1820 óta. (6—7. kép: a tallér elő- és hátlapja). A fentebb bemutatott három hamis tallér a valódiság látszatára tudatosan törekvő verési technikával (1. és 2.) készült és az öntött hamisítványok (3.) előállításánál szükséges felszerelést jóval meghaladó technikai felkészültséget: műhelyt, szerszámokat stb. igényelt. Tekintettel arra, hogy ilyen darabok készítése nem lehetett egyes személyek, vagy kisebb — pénzhamisítás céljára alakult — alkalmi társulások produktuma, ezt a hamisítvány-csoportot úgy kell tekintenünk, mint a pénzhamisítás bűntettének újabb, szervezett formáját. Nem rendelkezünk még elegendő írásos bizonyítékkal e hamisítási forma elkövetőit — közvetlen és közvetett alanyait — illetően. Ezért még nem áll módunkban történelmi párhuzamot vonni a XVI. századi főúri pénzhamisító műhelyek és ez utóbbi műhelyek között. Mindenesetre közös sajátságuk, hogy e műhelyek is jól képzett, nagy gyakorlattal rendelkező, ügyes vésnököket alkalmaztak és itt is a verési technika került előtérbe. A vert hamisítványokat könnyebb volt értékesíteni, mint az öntéssel készített darabokat. Röviden bár, de mégis utalunk itt Leszih Andor cikkére 7 a szuhogyi csorbakői vár XVI. századbeli pénzhamisító műhelyével kapcsolatban. A csorbakői várban talált pénzhamisító műhely lapkái a verési technika használatát bizonyítják, bár a dénárok vékony lapkáinak verése könnyebben végezhető el, mint a tallérok verése, viszont a nagyobb hasznot a hamis tallérok készítéséből remélhették. Amíg azonban a XVI. századi főúri pénzhamisító műhelyek a technikailag könnyebben megoldható dénár hamisítással foglalkoztak és a nagyobb értékű ezüstpénzek — így a tallérok és garasok — hamisítását meg sem kísérelték, az utóbbi műhelyek technikailag jobban oldották meg a hamis tallérok készítését. A legtöbbnyire ezüst—réz—cink ötvözetekből készült hamisítványokat utólag ezüstözték és bár a hamis pénzek csengése tompább volt a nemesfémből készült eredeti érmek hangjánál, mégis sikerrel tudták azokat értékesíteni. A kovácshamisítványok korszakának vége felé átmenetileg jelentkező, a XVI. század utolsó évtizedét és a XVII. század elejét átfogó anyagunkat a hamisítványok elemzésekor, fentebb már vázolt sajátosságaiknál fogva, indokoltnak látjuk külön csoportba sorolni. Ezt a csoportot vert ezüst—réz hamisítványoknak javasoljuk elnevezni. Az elnevezéssel utalunk egyrészt a hamisítványok készítésénél alkalmazott technikára, másrészt a készítéshez felhasznált ötvözetek összetételére, viszonylag magas — 50% körüli, illetve 50% feletti — ezüst, vagy réz tartalmára. A vert ezüst—réz hamisítványok készítését azonban csak átmeneti jelenségként kezelhetjük. A viszonylag jelentős ezüstkészletekkel is rendelkező hamisítók úgy vélték, hogy a hamis pénzek készítésével szerezhető nyereségüket a hamisítványokhoz felhasznált magasabb ezüst tartalmú ötvözet jobban biztosítja, sőt fokozza, anélkül, hogy ez a jövedelmüket lényegesen csökkentette volna. A fémpénzek hamisításának további útja azonban visszakanyarodik az alacsonyabb olvadáspontú, kevés ezüstöt tartalmazó ötvözetekhez és az öntési technikához. Ezt bizonyítja a következő két vizsgált darabunk is. 1 Leszih Andor: A szuhogyi csorbakői vár XVI. századbeli pénzhamisító műhelye. Numizmatikai Közlöny XL. évf. (1941) 49. 143
