A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Természettudomány - Fintha István: A Szatmár-beregi síkság növénytakarójának változásai az utolsó évszázadok során és a vegetáció természetes rekonstrukciós folyamatai napjainkban

melyeket a panyolai tölgyfaépítmény ásatásainál tártak fel. (Sőregi 1933., 1934., 1937. stb.) Ennek az építménynek, mint védműnek a tervezete Ssicha Lukács György Kassán, 1673-ban leírt, illusztrált és a carlsruhei Királyi Könyvtárban őrzött okmányában olvasható. (Másolatban lásd: Sőregi 1938.) Az erdők ritkulásához és degradációjához nagyban hozzájárult a legeltetés is, mely közismerten mindenütt kárára van a fás vegetáció fejlődésének, megújulásának. (Béky, 1931.) Elsősorban a helyi lakosság birtokában lévő állatállomány szerepe volt számottevő. Persze egy-egy jó eltartóképességű területre távolabbról, néha még a szomszéd megyékből is összeszedődött a jószág. Híresek voltak a makktermő tölgyesek, melyekről már a XIV-XV. század óta találunk említéseket. (Belényesy 1957.) Sok adat szól arról, hogy a XVI. században Szatmár sík területein nagy tömegű sertést makkoltattak. E feljegyzések - jóllehet az állattartás kérdéseit hivatottak illusztrálni - jól sejtetik velünk a táj korabeli erdeinek mindenképp hatalmasabb méreteit is. így 1520-ban Panyola mellett 1500, 1523ban Apa közelében 3000 disznó hízott. (Maksai, 1940.) Sokan jártak az Erdőhátra is, hol „makkot bőven termő tölgyes erdők váltogatják egymást - és - kapcsolatban állanak a' híres, és rengeteg Gombássi erdővel melly csak nem régen több helységek által közösen bíratott s' benne néha 20 000 sertés is talált elegendő makkoltatást" - írja Fényes (1836-39.) De jóval nagyobb kárára volt az erdőnek, ha benne ló, szarvasmarha, vagy kecske legelt. Lovat és marhát nem csupán a helybeliek csaptak ki a fák közé, hanem néha még a kiégett füvű Hortobágyról is, a debreceni gazdák itt bérelt területeire. (Szabadfalvi, 1968.) A felsorolt jelenségek mindegyike végeredményben az erdőtakaró olyan átalakulását eredményezte, melynek során az minőségében alig, de területében jelentősen megváltozott. Érdemes egy pillantást vetni összehasonlításul a 2. és 3. számú térképmellékletre ! A leírtakból szemléletesen előtűnik, hogy a számtalan jelből ma még aránylag jól tudjuk rekonstruálni -a nagy változás folyamatát. Van még egy jelenségsor, mely ehhez sokban hozzásegít: a jelenleg vízjárta területek ideiglenesen, vagy tartósan szárazra kerülő élőhelyei növénytakarójának fejlődési tendenciája. Ez pedig a régi vegetáció kialakulási folyamatát, s egyben esetleges későbbi lábraállási próbálkozásait mutatja be. (Dévai-Fintha 1968.; Fintha 1969.; ill. Tímár 1948.) Láthatjuk belőle, hogy az elpusztult növényzet képes újjáalakulni itt. Tudnak terjeszkedni a maradványerdők, ha nem szab határt nekik az emberi tevékenység. Bizonyítékokat a jelen fitocönológiai szerieszei nyújtanak, s a viruló mai erdőfoltok: a puhafaligetek, a szil-kőris-tölgy-ligetek, a gyertyános tölgyesek. (10. kép.) Más alföldi vidékek újra erdősítése tetemes gondot okoz a szakembereknek. Sok helyen egy-egy apró folt fásítása újra meg újra sikertelen marad. Legfőképp ott, ahol az erdőtakaró degradálódása már megfordíthatatlan folyamat. A Szatmár-beregi síkon az erdős-lápos táj az ember tevékenysége révén nagyon átalakult. Nem jutott azonban oly sorsra még, mint az Alföld legtöbb része: a folyamat nem érte el az irreverzibilisség fokát. A mezőgazdasági művelés alól amúgy is kieső jelentős területek épp ezért igen jól hasznosíthatók lennének ma is az erdőgazdálkodás szempontjából! (SzabolcsSzatmár megyében 1968-ban a műveléstől mentes terület a nádasokon kívül 98 000 kh volt, ezzel szemben erdő mindössze 83 000 kh. Statisztikai Évkönyv, 1968.) Az erdőtelepítések számára kiváló lehetőségeket nyújtanak a természeti adottságok is. A napsütés évi összege 1850-2050 óra. Az évi középhőmérsékleti különbség 21,5-23,0 °C; az évi csapadék 560-730 mm. A légnedvesség (mely a leginkább kedvező) 58-64% (júliusban 45-54%). A talaj friss, jó termőerejűek a fiatal öntésagyagok, öntésiszapok, barnaföldek. 82