A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Természettudomány - Fintha István: A Szatmár-beregi síkság növénytakarójának változásai az utolsó évszázadok során és a vegetáció természetes rekonstrukciós folyamatai napjainkban

E mondatok igaza nagyjában az Egész Alföldre vonatkoztatva érvényes. A „pusztulás" folyamata is természetes következménye a civilizációnak, a termelési viszonyok megváltozásával másképp ható emberi tevékenységnek. Az antropogén behatások egy része azonban pozitív eredménnyel járt. A jelentkező károk leginkább a hozzáértés és a tapasztalat hiányát mutatják, s így gyakorta sajnálkozhatunk, hogy a kellemetlen jelenséget jóvátenni néhol már nem lehet. A természet hajdani állapotainak eltűntét elsősorban az élővilág kutatói fájlalják. Korunk mezőgazdaságának szakemberei pedig - jórészt a korai viszonyok alaposabb ismeretét nélkülözve - sok esetben nem képesek a változások súlyát úgy mérlegelni, hogy ne csak a „régi"-nek gyökeres megváltoztatása árán jussanak a „jó"hoz. Szükséges tehát szót ejteni az elmúlt idők tűnő vegetációjának bemutatására a Szatmár-beregi síkság elhanyagolt kincseinek védelmében. Hazánk egyik legérdekesebb és legértékesebb alföldi területe ez. Jellegzetes földrajzi fekvése rendkívüli természeti adottságokkal ruházza fel. Eredeti növénytakarója - ha néhol csöppnyi foltokra lokalizálódott is - még megfigyelhető. Hajdani képe (s ez is rendkívüli vonása) nem oly sokban tér el a maitól; korántsem annyira, mint Alföldünk más tájainál. S miután tekintélyes területei mezőgazdaságilag nem hasznosítottak (lásd alább!), nagyobb fontosságot nyerhetne az erdőgazdálkodás szempontjából. Ez utóbbi kérdésre a későbbiekben még visszatérek. II. Milyen is lehetett a Szatmár-beregi sík növénytakarója néhány évszázaddal ezelőtt? Röviden szólva: nagyon hasonló a maihoz. Legalábbis minőségében. A három legfontosabb elem, melyek mozaikos keveredése a vegetáció képét megadta, ma is megvan. Ezek az Alföldön már ritkaságszámba menő gyertyános tölgyesek (Querco robori-Carpinetum hungaricum) a Tisza egykori árterein Csaroda, Tarpa, Beregdaróc közelében, de a Túr mentén is Túrricsénél; a tölgy- kőris- szilligetek (Fraxino pannonicae-Ulmetum) a Szamos-Túrháton; és az égerlápok (Dryopteridi-Alnetum) a lefolyástalan területeken. A térszínt egy hatalmas, kisebb-nagyobb mocsár- és lápfoltokkal, élő és holt vizek labirintusaival át- meg átszőtt erdőtakaró fedte. Nem véletlenül írják korai források, hogy „még egy-két századdal ezelőtt annyi volt itt az erdős mocsár, hogy a községet itt-ott a tatár sem tudta meglelni köztük." A kisebb mocsarak közül a régi morotvákban, mélyedményekben máig is számtalan maradt meg (1. kép), azonban a legnagyobb, az Ecsedi-láp, már visszavonhatatlanul a múlté. (Vö.: Boros 1962.; Czirbusz 1899.; Lovassy 1931.; Morvay 1936., 1940.; Szirmay 1809-10.; Takáts 1899.; Timkó 1904. stb.) A századfordulón is csak viszszaemlékezésekben olvashatunk róla. Hangulata miatt Bársony István soraiból idézek: „Egykoron százezer holdra nyúlt ki a nádasok és mocsarak országa; a sóhajtó nád beszélgetett a susogó sással; a zsombikos ezernyi ezer bozontos üstökkel lapult meg .. . s a csöndes rónavizeken, hol tündérrózsa nyílott... a vízililiom széles leveleire kercegő halászcsérek ültek le, pihenni." (Szatmár vármegye, szerk. Borovszky.) Rég volt már ez. Az Ecsedi-láp vidékén Evlia Cselebi is megfordult. Róla, de különösen úszó szigeteiről rendkívüli csodálattal ír (Karácson 1904.). E volt hatalmas vízi világról késői hírmondói, a területen lévő kisebb állóvizek maradvány-növény foltjai; a kotu, mely nyaranta ma is meggyullad és néha hetekig ég; s a vízszabályozások miatt szikesedő, poligonálisan megrepedezett, kiszáradó talaj adnak még halvány, egyre tűnő emlékeket. (2. kép.) 69