A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

ben készítették. Ezzel is hozzájárultak a szántóföld, illetve a legelőterület növeléséhez. Kötegyánban, a Gyepes bal partján nem egy esetben bolygatott meg az eke olyan talajrétegeket, amelyekből koraközépkori kovácsmúhelyre, vagy faszénégető helyre lehetett következtetni. Ilyen talaj maradványokat találtam magam is Sarkad belterületén, Biharugrán és Meggyesen. A fazekasság ugyancsak nem itt fejlődött ki a magyarság között. Ennek az ősi foglalkozásnak is magunkkal hoztuk az ismeretét hazánkba. A Körösök és mellékágaik árterületein nagy mennyiségben, mindenütt találtak a fazekassághoz megfelelő, alkalmas anyagot. Az egykori telepek helyein, a falvakban igen nagy mennyiségben szedhető össze ma is felszíni gyűjtéssel is XI-XVI. századi kerámiatöredék."

1 Olykor ép darabokra is bukkanhatunk. Ezen leletek alapján megállapíthatjuk, hogy ismerték a korongot, az edények nagy hányadukban a kobakok formáját utánozták, külső felületüket vékony bekarcolásokkal díszítették; mázt nem használtak. Az edények többségének igen vékony volt a fala, amiből nagy készítési gyakorlatra és a mesterség általános elterjedésére következtethetünk. Az edényféleségek megoszlásának tekintetében gyakoribbnak mondhatnók vidékünkön a fekete, illetőleg sötétszürke színű, mint a terrakotta edények. Ennek az oka abban kereshető, hogy több volt a kezdetleges, roszszul szellőző kemence, mint a jó, a megfelelően huzatos. Egyébként területünk kézművességére jellemző, hogy a hódoltságot követő időkig egyetlen mesterség sem tudott céhhé szerveződni. Vidékünk a középkorban és a hódoltság ideje alatt is szinte kizárólag mezőgazdasági jellegű volt. A szövés-fonást, mint nem kézműves foglalatosságot említjük meg. Területünkön is virágzott és kielégítette a lakosság szükségleteit. Alapja a kendertermesztés volt, amely területünkön még ma is jelentős, ha egyébként a szövés-fonás már meg is szűnt. A közlekedés általános módja az egész középkor folyamán, beleértve a hódoltság idejét is, a hajózás volt. A folyók és ágaik kiváló, természetes hajóutak voltaK. A mocsarak nádrengetegeibe utakat törtek, vágtak. Általános jármű volt az egyetlen fatörzsből égetéssel és vájassál készített, egészen a múlt század végéig fennmaradt hajó (bödönhajó). A szárazföldi közlekedés arra a néhány útra korlátozódott, ami területünk szélein vonult el és Nagyváradot Cséfán át Nagyszalontával, illetőleg Sarkadon át Gyulával kötötte össze. A területen belül az egyes községeket összekötő gátak közül nagyobb jelentőséggel bírt a Sarkad-Méhkerék-Mezőgyán-Geszt-Nagyvárad irányú. Méhkeréknél ennek az útnak volt egy elágazása Zsadány-Okány felé; Kötegyánt pedig külön út kötötte össze Sarkaddal és Szalontával. Amint ebből is látszik, elsőrenden Szalonta, illetőleg területünkön belül, Sarkad volt bizonyosfokú közlekedési központ. Ezek az utak természetesen a mai értelemben nem voltak utak. Mégcsak „földutak" sem, csupán olyan száraz „gátak" a vizek között, amelyeken nyáron úgy-ahogy lehetett állattal és szekérrel menni. A felvázolt korszak alatt területünk népének életében jelentős változások történtek. A szláv-kazár néptöredékek hamarosan elmagyarosodtak. A szláv településsel kapcsolatban érdekesen mutat rá Kniezsa István arra, hogy a Fekete-Körös mentén, tehát területünkön, csak egy-két adat utal szláv településre (Szalonta)

112

. Ezek nem terjedtek túl a hegység vonalán. A legtöbb szláv helynevet ott találjuk, ahol a folyók a hegyekből az Alföldre lépnek. Gyorsan elmagyarosodtak a Gyán nevű községekben letelepített vallonok is. A tatárjárást már ezek is magyar falvakként érték meg. Területünknek egyik fő jellemvonása éppen az, hogy a XIII. század elejére lakossága színtiszta magyar volt. Itt kell szólnunk arról a tévedésről, amibe Márki Sándor esett, amikor a Gyán nevű falvak vallon lakóinak a Váradi regestrumban megőrzött néhány 111 Márki i. m. 154-155. 112 Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. Klny. a Szent István Emlékkönyvből. 414. 406