A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Módy Gyorgy: Néphagyomány és helytörténet

13. kép. Kora Árpád-kori edénytöredékek. Gáborján-Földvár, 1971 Mindenesetre Balogh Sándor történetéből a gáborjáni monostor pontos lokalizációja megtudható. A Földvárhoz fűződő néphagyomány egyesítette a „honfoglalás előtti" szlávok (a „tótok faluja") településének, az „őskori", „római lovagok aranygyűrűi" leleteknek és a monostornak illetve az azt megelőző vagy azután épült „vár"-nak az emlékmotívumait, amint az Osváth könyvéből éppúgy kiderül, mint Balogh Sándor történetéből. A kutatás természetesen tisztázta - először Bunyitai világos bizonyítékaival -, hogy Gáborján az ősi XI. századi falu. A XII-XIII. század fordulóján emelte itt a Gyovad nemzetség egy Gábor nevű tagja a Szent Mihály arkangyal tiszteletére szánt nemzetségi monostort. Apátját először a Váradi Regestrum egyik 1217. évi esete említi. A tatárjárás után az alapító nemzetség a monostort és a hozzátartozó falvakat, köztük Szentpéterszeget is elvesztette. A kis uradalom 1285-ben Debreceni Rofoin bán, majd örökségéből Debreceni Dózsa birtoka lett, a debreceni uradalomhoz is tartozott a család fiágon történt 1405. évi kihalásáig. Ez évből való Tótfalu első okleveles említése is. A települést a XIV. század utolsó éveiben telepítették a török balkáni előnyomulása után hazánkba menekült délszláv népességgel. A falu a XVI. század közepére már elnéptelenedett és beolvadt Gáborján határába. A gáborjáni monostorról is az 1405. évi osztályos egyesség tudósít utoljára, de arra vonatkozólag nincs adatunk, hogy ekkor még voltak-e szerzetesei és apátja. Sajnálatos, hogy Rómer Flóris, a magyar régészeti, műemléki és néprajzi kutatóútja során nem járt sem Gáborjánban sem Szentpéterszegen - legalábbis útinaplója erről nem tanúskodik. Kiterjedt adatgyűjtése azonban erről a vidékről is megvolt, ezt bizonyítja az 1879ben készített „Bihar Megye őstörténelmi térképének vázlata" с kéziratos tér661