A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Módy Gyorgy: Néphagyomány és helytörténet

A Biharkeresztes-Ártánd Nagyfarkasdombon 1965-től nyaranként végzett leletmentő ásatáson az első évben a szokásos kíváncsiskodók között meg-megjelent egy idős, de jó erőben levő apró termetű ember. Nézelődött, kérdezgetett. Sokszor türelmesen megvárta, amíg egy sírt teljesen kibontottunk. Észre vettem, hogy a vele nagyjából egyidős biharkeresztesi ásatási munkásaink elmosolyodtak és maguk között szép csendesen meg is beszélték a feltett kérdéseket s a mi válaszainkat. Az egyik reggelen Balogh Sándor azután kirukkolt a már nyilván régóta magába fojtott mondókájával. Megmondta, hogy bizony ő nem nyugszik, amíg meg nem tudja, hogy mit és meddig keresünk itt. Ezután szinte megható jószándékkal segítséget ajánlott, mondván, hogy ő neki saját módszere van arra, hogy meg lehessen tudni mi van a földben. Fogjunk össze, kíméljük meg magunkat sok felesleges munkától. Nehezen értette meg, hogy nem elrejtett kincseket keresünk a sok évszázados sírokban. Ha találunk is korai Árpád-kori pénzeket, azoknak nem a „kincs-értéke" a jelentős, hanem pontosan meghatározzák egy-egy sír és így a temető korát. A közös kincskeresésből így azután nem lett semmi, de amikor Balogh bácsi legközelebb is eljött, beszélgetni kezdtem vele, meséitettem. Egy-két találkozás után kiderült, hogy olyan régi „kutató" emberrel találkoztam össze, aki évtizedeken át elrejtett kincseket, valamikori épületek falmaradványait kereste szinte a megszállottak makacsságával. Falujában, Váncsodon ezért is nevezték Pénzásó Baloghnak. Ezt a ragadványnevet megtartotta Biharkeresztesen is, ahol 1941 óta lakik. A mi biharkeresztesi embereink is jól ismerték erről az oldaláról, azért mosolyogták meg és tárgyalták meg maguk között a lefolytatott beszélgetéseket. Minden illetlen beavatkozás nélkül várták, hogy vajon „szolgálatunkba" állítjuk-e a földberejtett kincseket meglátó, megtaláló Balogh Sándort, akit a maguk módján egy kicsit bolondosnak tartottak. Mindenesetre a többszöri találkozás során meggyőződhettem, hogy Váncsod, Gáborján, Szentpéterszeg, Berettyószentmárton, Berettyóújfalu, Mezőpeterd. Bojt, Biharkeresztes és Ártánd határát nagyszerűen ismeri. Valóban sok helyen és sok alkalommal végzett amatőr kutatást, elsősorban dombokon, halmokon. Meggyőződtem arról is, hogy a történeti múltról vallott naiv elképzeléseinek sajátos rendszere van: az öregektől hallott hagyományos népi történeti vonatkozású anyagra reáépültek az olvasmányaiból, falusi értelmiségiektől hallottakból „megkötődött" ismeretek és ennek a kettőnek az ötvözetét színezte tovább adatközlőnk a kincskeresések során szerzett tapasztalatokkal. Amikor összebarátkoztunk, megkértem mondja el nekem legtanulságosabb eseteit, történeteit. Ezeket adom itt közre a szükséges magyarázatokkal és jegyzetekkel. De először is ismerjük meg Pénzásó Balogh Sándor életét, ahogyan ő elmesélte. * Balogh Sándor Váncsodon született 1890. február 22-én. Édesapja is Sándor volt, édesanyja Kerekes Ágnes. Mindketten váncsodi születésűek, ott is haltak meg. Balogh bácsinak két fiú és egy leánytestvére volt. A család igen szegényesen élt, a gyermekek csak néhány osztályt jártak ki. Balogh Sándor is csak hármat, ekkor már félárva volt. Kisnövése miatt a faluban pajtásai sokat ugratták. Felesége, Gulyás Zsófia, szintén váncsodi. Három fiú és négy leánygyermeket neveltek fel. 1945 előtt kubikmunkára járt, de sokszor dolgozott vasúti pályaépítésnél és pályafenntartásnál. Napszámba is eljárt, elsősorban 648