A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Módy Gyorgy: Néphagyomány és helytörténet

a történeti tudat nem hozható azonos nevezőre.' A kérdésre adandó válasz korántsem egyszerű, s az általános következtetés levonása pusztán egy történeti mondakör néphagyománybeli emlékei nyomán nem végezhető el. Már csak azért sem, mert valamely jelentősebb történeti eseményről az iskolai tanítás, olvasmányélmény nyomán a történeti valóság a néphagyományban a pontossághoz közelíthet. A folklorizáció bonyolult folyamatával kell számolnunk, s nagymértékben tekintetbe kell venni, amint arra Ortutay Gyula több ízben felhívta a figyelmet, a közösségi élményt és formakészletet, a kiemelkedő képességű individuumokat, akiknek a révén a történetek széles folyamban nyernek utat a néphagyományban.'

! A folklorisztikai kutatás szempontjából a népi közösségekben természetszerűleg nemcsak a különösen kiemelkedő ún. alkotó egyéniségeknek van fontos szerepük. Gyakran egy-egy falu társadalmában vannak olyan egyedek, akik különös viselkedésükkel felhívják magukra a figyelmet, kezdetben csak a „szóbeszéd" tárgyai, később már eseteket mondanak róluk, a cselekedeteikről beszélnek, s előfordul, hogy hírük túljut a falu határán és a róluk szóló történetek a valóságtól eltérően terjednek tovább. Ilyen volt a váncsodi Pénzásó Balogh Sándor, akinek már a ragadványneve is sejteti, hogy „mellékesként" olyasvalamivel foglalkozott, amivel a népi környezetben különösen magára irányíthatta a figyelmet. Az elrejtett kincs hiedelme évszázadok óta foglalkoztatja az emberek, a nép fantáziáját. Amint arra alább utalunk, számos hiedelem, történet kapcsolódik a föld mélyén rejlő kincshez. Többnyire csak a szájhagyomány őrzi az ezekkel kapcsolatos mondákat. Előfordultak olyan esetek, amikor a helyi hagyomány alapján valaki megkísérelte a képzeletbeli kincset megkeresni, azonban arra aligha van példa, hogy „tudományos felkészültséggel" kezdjen egy parasztember a kincsásáshoz. Pénzásó Baloghot nem csupán a népi hiedelem inspirálta évtizedeken át a kincskeresésére, hanem egy sajátos, a valós tényeken is alapuló ismerete. A különböző forrásokból táplálkozó tudása összefonódott a néphiedelemmel, amelyet ő hitelesnek tekintett és így cselekedeteiben, valamint elbeszéléseiben különös keverékét, összefűzését találjuk a hiedelemnek, a valóságnak, az élménynek, a racionális és irracionális cselekvéseknek. Ezért is sok tanulsággal szolgálhatnak azok a történetek, amelyeket Balogh Sándor a történeti hitelesség meggyőződésével mond el. Mielőtt ezeket bemutatjuk, röviden utalunk a vele való megismerkedésre, a beszélgetés előzményeire, élettörténetére stb. 7 Ferenczi Imre: Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány. Ethn. LXXVII. évf. (1966) 46-69. - Uő. ( Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban. DMÉ 1960-1961 (Szerk. Béres András, Debrecen, 1962.) 215-231. - Szentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya (Budapest, 1958). - Laczkouits Emőke: A rábapatonaiak eredethagyománya Arrabona 14. A Győri Múzeum Évkönyve 1972. (Szerk. Dávid Lajos, Győr, 1972) 235-252. - Dégh Linda: A szabadságharc népköltészete (Budapest, 1952) Ortutay Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. Ethn. LXIII. évf. (1952) 263-307. - Sándor István: Világos és Arad a magyar néphagyományban. Az MTA Társadalmi-Történeti tud. Oszt. Közi. III. (1953) 105-186. - Dankó Imre: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete. Ethn. LXVIII. évf. (1956) 519-534. 8 Ortutay Gyula: Fedics Mihály i. m. - Uő.: Variáns, invariáns, affinitás. (A szájhagyományozó műveltség törvényszerűségei.) Az MTA Társadalmi-Történeti Tud. Oszt. Közi. X. (1959) 195-238. 647