A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

is szólította a táltost. Más mesékből viszont az derül ki, hogy a táltosnak el kell mennie a „makkfához" (tölgyfa), mert ez a legfőbb táltos és ennek a leányát kell megváltania rontástól és feleségévé tenni. Előfordul azonban, hogy meg kell keresnie azt a táltosleányt, aki egy nap, egy órában, percben született a táltosfiúval. Mezőbándon nem is említik a „táltos" nevét, de a hősök varázserejűek, viszont a legkülönbözőbb babonás hiedelmek, varázsformulák ezekből a mesékből kerültek elő a legváltozatosabb formában, legváltozatosabb motívumokba elrejtve. A mezőbándiak ősi informáltsága nem abban jeleskedett, mint az előző közösségeké, hogy bizonyos hiedelemszférákat éltettek, hanem szórványos elemeket őriztek meg a legkülönbözőbb hiedelmi szférákból. A marosvécsi Dávid Gyula meséiben viszont éppúgy jelentkezik a varázserejű hős, aki mágikus praktikával született, miként a sárkány a legősibb néphiedelmi szinten, vagyis mindig felhőszakadás, zivatar keretében (és csak az ő meséiben jelentkezik így!). Az ő meséi őrizték meg a legősibb mitikus elemet: így a hős a sárkányt legyőzve, úgy elhajítja, hogy a hetedik határba repül, testéből vályú lesz, véréből folyó. A vitézek, akik a mesében találkoznak: Tűz, Hold, Szél, Napkirály fiai s persze mind varázserejűek. Mivel éppen e két községben: Mérán és Szucságon összegyűjtöttem a mesékkel kapcsolatos teljes hiedelemanyagot, nem volt nehéz megállapítanom a szoros összefüggést, sőt már-már azonosságot az illető közösségek mese-, illetve hiedelemanyaga között. A mérai közösségben a táltoslegényről szóló hiedelmekre, a táltos történetek olyan elevenségére találtam, melyet a magyar hiedelemelmélet talán csak a múlt század végén mutatott föl. A hiedelemvilág - jól tudjuk - nem egyforma intenzitással őrzi meg ősi elemeit. Legmakacsabbul tartják magukat: a betegséggel, rontással, születéssel, halállal kapcsolatos hiedelmek. A boszorkány-históriákat még néhány évtizede nem volt nehéz az erdélyi magyar lakosság köréből feljegyezni. Jómagam 1938-ból a Marosvásárhely melletti Mezőpanit községből - pedig a lakosság a racionalitás .elsőbb szintjén állott, lakói példái voltak a leghaladóbb mezőgazdálkodásnak - számos boszorkány történetet jegyeztem föl, sőt gyermekkorom élménye volt az utolsó „aktív" paniti „boszorkány", akinek nevéhez az összes állattá változások és boszorkányszombat-históriák fűződtek. A táltos azonban már régen nem eleven hit. Ezt az állítást a szórványosan összegyűjtött táltoshistóriák sem cáfolják meg. Ma már Mérában, a Mezőség különböző falvaiban, a hosszúfalusi csángók körében ama feltett kérdésemre: „Ki a táltos?", vagy: „Hallottak táltosról?" - nem tudtak felelni, vagy pedig csupán ennyit: „A tátus, aki etáttja a száját", vagy „Tátus, aki sokat bolondozik". Ezt a kitérőt szükségesnek tartottam, mert a mérai cigányközösség eleven hiedelme szinte megmagyarázhatatlan lenne, ha a cigányok körében általánosan nem tapasztalható az a szívós és makacs kitartás, amellyel a környező lakosság rég elhagyott hiedelem-állományát őrzi. Alább néhány adat a bizonyításra. Csurka János mérai mesemondó szentül hiszi, hogy bátyja táltos volt, csak hároméves korában meghalt, mivel egy szomszédasszony, aki jelen volt a szülésnél, „elárulta a jegyeit", a „fekete inget" és a „sapkát", amivel az született. Bátyja, Feri „tudományáról": apja vásárban vett tehenének árát visszaszerezte apja bukszájába; anyjának lisztjét, olaját megszaporította és így tovább, a legvalósabb dolgokként beszélt és esküdött rá, hogy szemével látta, amikor édesanyját bátyja mellé temették, hogy bátyja csontjai érintetlenek, épek vol624