A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Szathmári Ibolya: Lakodalmi szokások Hajdúszováton

fizetni a táncért, hanem természetben is, amit a vőfély vagy a násznagy jegyzett fel. A menyasszonytánc ideje alatt a vőlegényt is táncoltatták, de ezért külön nem fizettek. Utoljára a férj táncolt az újasszonnyal, eljárták az újpártáncot. Az 1900-as évek elején még ritka volt a menyasszonytánc. „Az is megtörtént, hogy amikor bejelentették a menyasszony táncot, a vendégek hazamentek a lakodalomból, mert nem akartak fizetni" (Kémeri Zsuzsanna 64 éves). Az 1920-as évektől egyre inkább elterjedt és ma is minden lakodalomban megtalálható. Az anyagi jólét növekedésével párhuzamosan növekszik a menyaszszonytánc bevétele is, amit közvetlenül a tánc után olvasnak meg a fiatalok a násznaggyal és a vőféllyel együtt, majd bejelentik az összeget a vendégeknek. Színjátékok a kontyolás ideje alatt Azt az időszakot, amíg a fiatal pár távol volt a lakodalmas néptől, a vendégek szórakoztatására használták fel. Erre szolgáltak a színjátékok, melyek résztvevői a vendégek közül, elsősorban a legények közül kerültek ki. A játékokra nem készültek előre, nem próbálták a szerepeket, hiszen annyiszor látták, hallották, játszották azokat, hogy próbára nem volt szükség. A játékokra való előkészületet csak annyiban találjuk meg, hogy a házigazda, gondolván gyermeke esküvőjére, előre összegyűjtött a házában „egy-két kelléket". A kontyolás ideje alatt Hajdúszováton a következő játékokat játszották: szamár ázás, a halottazás, a dongózás, verbunkos, katonásdi, csizmadia-fogás, „Szereti-e a törkő-pájinkát?", kútágasgém. Szamarazás Szereplők: szamár, egy eladó és a vevők. A szamarat alakító ember a dagasztólábra feküdt, vagy kétrét görnyedt. Hátán egy botot fektettek végig úgy, hogy túlért a fején. A botnak erre a végére kantát vagy egy rossz fazekat tettek. A szamarat szalmahordó ponyvával vagy fehér lepedővel terítették le. Az eladó, aki bevezette a szamarat, egy botot tartott a kezében és kínálgatta szamarát. A vevők a közönség közül kerültek ki, nézegették, vizsgálgatták, megfogdosták, alányulkáltak, hogy megállapítsák a nemét. Az természetesen nem hagyta magát, rúgkapált. A vevők sokáig alkudoztak, mustrágatták az állatot, különböző hibákat fedeztek fel rajta: rugós, sovány stb. A gazdája pedig dicsérgette, simogatta, jámbornak nevezte. A vevők nagyon kevés pénzt ígértek a szamárért, ennyiért gazdája nem volt hajlandó megválni az állattól. Végezetül megunva az alkudozást a kezében levő bottal erősen fejbevágta a szamarat és közben ezt mondta: „Annyir nem adom, inkám meg...m!" A nézők nagyon megijedtek, azt hitték, hogy az eladó valóban a szamarat játszó legény fejére ütött, azonban csak a kanta tört szét vagy a vasfazék szólt nagyot. Az eladó ezután siratgatni kezdte a szamarát, míg végül kivitték a „döglött állatot" a szobából. Volt, ahol a szamárról lerántották a lepedőt a vendégek és jót nevettek a szamarat alakító legényen (Sain Balázs 74 éves). 612