A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

cukrozva s bele kenyeret aprítottak. A borciberét erősen hígítva már 6-8 éves gyereknek is adták. Kora hajnalban kezdődő munkák előtt, főleg disznótorok alkalmával meleg bort (forral bor) ittak. A bort felforralták, cukrozták, egyesek szegfűszeggel fűszerezték, borsozták s forró állapotban itták. Voltak, akik a juh-, sertéspörkölt alá bort töltöttek, hogy jobb ízű legyen. Egyes polgárosuló családok az 1930-as években erősen fűszerezett, tojással, habbal ízesített bor-levest, sőt egyesek borsodat is főztek, ezek azonban nem számítottak hagyományos ételeknek. Szegényebb házaknál már a múlt században is találkoztunk mesterséges borkészítményekkel. Ilyenek voltak a lőre és a kanbor. A lőrés hordót borkészítésre már alkalmatlan, hibás hordóból készítik úgy, hogy felső nyílását kb. 15 X 15 cm-es négyzetté kiszélesítik. A lőre úgy készül, hogy szüret alkalmával az összezúzott szőlőt kocsányostól a hordóba rakják, majd kb. még egyszer annyi vízzel felhígítva, a hordót tele töltik. Ez aztán kiforrik s gyenge szesztartalmú, kellemes savanykás ízű üdítő italt nyernek, melyet víz helyett is ihattak, vagy lőreciberét készítettek belőle (A felforralt lőrébe cukrot tettek s kenyeret aprítottak.) A kanbor készítés csak az 1930-as években kezdett elterjedni. Ügy készült, hogy a hordó alján összegyűlt seprőt sűrűn szőtt zacskókba rakva kisajtolták s így gyenge, savanykás, s a leülepedett salaktól kellemetlen ízű borfélét nyertek. Ehhez egyesek cukrot tettek, vízzel hígították, ezzel némileg minőségileg javítni lehetett. Mindkét műborféleséget csak kevesen és szükségből készítették. A közvélemény mindegyiket megvetette s gúnyos jelzővel illette. Ami a borféleségeket illeti, nem lehet beszélni változatosságról. Általában csak a íehér bort és a piros bort szűrték külön, ezen belül a szőlőfajták gyakran keveredtek. Sokan még ezeket is együvé szűrték s akkor ún. sillert nyertek. A fehér és a piros bor készítés között nem tettek különbséget, vagyis a piros bor színét mindenféle beavatkozás nélkül, a héjban levő festékanyagtól nyerte. Speciális borféleség volt az ürmösbor. Az Érmeilék híres volt ürmösboráról. Az ürmösbor úgy készült, hogy a hordó aljára összezúzott fekete szőlőből ún. üröm-ágyat raktak, majd az egészet musttal feltöltötték. Az ürömágyba összetört fehér ürömszárat is raktak, ettől a bor érdekes, fűszeres ízt kapott. Ha a hordóból a bor elfogyott, újabb vörös borral töltötték fel s ezt mindaddig ismételhették, míg az ürömágy meg nem romlott, meg nem ecetesedéit. Később, hogy az üröm keserű zamatát továbbra is jól lehessen érezni, felülről a hordó száján át összekötözött ürömcsomót lógattak a borba.

84 Kevesen ismerik az ún. mézesbort. Ügy készült, hogy a forralt bort mézzel édesítették, majd lehűtötték. Főként az asszonyok csemegéje volt, a férfiak nem becsülték. Néhanapján készítettek ún. édesbort is. Szüretkor a mustot felforralták, szalicilt tettek bele, így az nem forrt ki, hanem édes maradt. Néhány liter mustot hagytak meg így s ezzel disznótorok alkalmával az asszonyok a rendes bort édesítették. Végül szólnunk kell még a borecet készítésről. Régen minden érmelléki háznál tartottak borecetet, mert azt tartották, hogy ízletesebb tőle az étel, mint a bolti ecettől. A borecetet nagy kannákban, üvegekben készítették. Az edény aljára 10-20 cm magasan ún. ecetágyat csináltak. Az ecetágy úgy készült, hogy kukoricacsutkát apróra összetörtek, ezt törkővel összekeverték, egyesek még korpát is tettek bele s az edény aljára elhelyezték. Erre az ágyra aztán gyenge 84 Varga Gyula, 1970. 1-3. 526