A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

de ezt is csak ünnepélyes alkalmakkor, lakodalmakban, szüreti felvonulásokon használták. Az első világháború után terjedt el a vessző fonattal ellátott, különböző nagyságú üveg demizson, ezt használták, ha valahova magukkal akartak vinni kisebb mennyiségű bort. Ezt a szerepet régen a fából készült csobolfp töltötte be, de ezt emlékezet óta már csak víz tárolására használták. Idős emberek főleg félliteres forma csuporból iszogatták a bort. Kocsmákban, vendégségek alkalmával az első világháború előtt még íakupát használtak. A bokályszerű cserépkancsókat vidékünkön nem ismerték. Később a különböző üvegpoharak terjedtek el. A lopón és csapon kívül, főként a legények, akik illegálisan próbálták a hordókat dézsmálni, a borszívásra használtak még egyszerű nádszálat is, de ez nem volt általános szokás. Legújabb borkiemelési eszköz vidékünkön is a 2-3 méter hosszú gumicső. A falukban mindössze néhány ilyen gumicső volt a gazdáknak s azt kéregették kölcsön a bor lehúzása alkalmával, vagy ha másik hordóba akartak nagyobb mennyiséget átvezetni. Hátránya, hogy ebben az esetben azt az edényt, amelybe a bort átvették, mélyebbre kellett állítani. A különböző borszívó gépeket csak a diószegi nagyobb borpincékben alkalmazták. A bor az érmelléki emberek életében jelentős szerepet töltött be. Ennek ellenére részeges ember viszonylag kevés volt, ezt a közerkölcs megvetette. A gazdák ősszel és télen saját termésű boraikból naponta egy-két litert ittak meg, kora reggeltől estig. Akiknek nem termett boruk, azok rendszerint borral rendelkező gazdákhoz járogattak be s különböző címen várták, hogy megkínálják őket. Altalános szokás volt, hogy ha valakihez vendég érkezett, azt borral kínálják. A rendszeres borivás mégis inkább csak azokra volt jellemző, akiknek boruk termett. Annál nagyobb jelentősége volt az alkalmi ivásnak. Családi ünnepek, összejövetelek elképzelhetetlenek voltak bor nélkül, akár örömünnepről (keresztelő, lakodalom stb.), közös munkáról (házépítő kaláka, disznótor stb.) vagy gyászünnepről (temetés) volt szó. Bálok alkalmával a legények a kocsmában ittak, még abban az esetben is, ha odahaza volt saját boruk. A társasösszejövetelekhez azok is igyekeztek bort szerezni, akiknek nem termett. A legnagyobb nyomorúság volt, ha az összeházasodó fiataloknak „Bortalan múlott el lakodalmi estjük" (Sinka: Hazátlan Sallai). Ilyenkor a bor mennyisége és a felszolgált bor minősége az összejövetel rangját is kifejezte. Ezért a módosabbak, még ha termett is saját boruk, a fontosabb családi eseményekre nemesebb borokat vásároltak. A borozások minden esetben nótázással, tánccal s különböző dramatikus játékokkal kapcsolódtak. Legtöbb érmelléki faluban ismerték a szapora csapásolással díszített verbunkos táncot, melyet rendszerint hajnali táncként, vagy kocsmai szórakozások alkalmával táncoltak a legények, s legtöbbször a tréfás verbuválás, vagy valamely más dramatikus játékkal, tréfás halottbúcsúztatóval, táncversennyel stb. kapcsolódott.

83 Borozás közben itt is tréfás felköszöntőket, rigmusokat mondtak. Egyik ilyen nyelvpróbáló rigmus így hangzott: „Ö te szeszkó, szívvidámitó, asszonyszomorító, kapafokkal kopogtatott, görbe késsel kanyargatott tőkének a leve! Tudod az este mit tettél? Sok emberrel megnézettél, fütyöltettél, danoltattál, táncoltattál, még az árokba is buktattál! Most azért borocska gondold meg, hogy máskor ne légy oly goromba, már pedig ki van rád húzva a sentencia, aló mars az áristomba!" Ekkor a rig83 Vö.: Varga Gyula, 1955. 106-112. 524