A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

deszkák vagy bordák. Ezek közé rakták a törköt, melyet felülről a bolha, ez az egy darabból álló súlyos fa szorított le. A bolha középső részébe illeszkedett a facsavar, az orsó alsó vége, mely a bálványfákon elfordítható hatalmas tölgyfa anyába, a keresztfába illeszkedett. A keresztfa elfordításmódjának kialakítása tipikus és jellegzetes. A dél-bihari sajtókon a keresztfának egyik vége ráilleszkedik az egyik bálványfára s ezen vízszintes irányba el lehet fordítani, másik végét egy vas kengyellel lehet a másik bálványfához erősíteni. Az észak-bihari, Debrecen környéki borsajtók keresztfájának mindegyik vége a két bálványfába vésett kör alakú lyukba illeszkedik, így amikor az orsót kellő magasságra kicsavarják, vertikálisan lehet eldönteni úgy, hogy ebben az esetben az orsó vízszintes irányba kerül, és nem zavarja a törkő berakását. (L. 50a, b, с sz. képek.) Az orsó felső végébe egy nagy vaskarikát illesztettek, ez arra való, hogy ebbe dugják az orsó forgatására való, kb. 2-3 méter hosszú fadorongot. A sajtó csorgója alá szintén kis dézsát tettek, melybe a sajtólé csorgott. Mire mindezeknek az előkészítésével elkészültek, már rendszerint gyűlt annyi szőlő, hogy meg lehetett kezdeni a taposást. Taposásra önként vállalkozó fiatal legényt kerestek, akinek aztán gondosan megmosták a lábát, átadták neki a bor zsákot (vastag kenderfonálból szőtt, durva, likacsos zsák), s az beleugrott a bornyomókádba (taposó kád). A gazda a darálóval összezúzott szőlőt kártussal, vagy más merő edénnyel belemerte a borzsákba s a legény a zsák száját összecsavarva és a kád széléhez szorítva, elkezdte azt erősen taposni. Ahol nem használtak darálót, ott a taposás igen nehéz munka volt, mert, bár előre már igyekeztek a szőlőfürtöket egy kb. másfél méteres fa49/a. kép 0m. •'.•-. " >-•