A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Aradi Csaba–Dévai György–Fintha István–Horváth Klára–Bancsi István–B. Tóth Mária–Ötvös János: Tanulmányok Haláp élővilágáról

hetetlen hasznú pusztítóinak: rovar- és madárfajok tömegének válnak rezervoárjaivá. Kialakulásuk és fejlődésük történetének példája oly elméleti ismeretanyag birtokába juttatja szakembereinket, melyet a mező- és erdőgazdasági tervezés gyakorlati síkjára fordítva a következő időkben is hasznosíthatnak a közjó érdekében. Az így nyert tapasztalatok kicsiny, de semmiképp sem lebecsülendő részeredményekkel járulhatnak hozzá korunk természettől egyre inkább eltávolodó embere egyik fő feladatának megoldásához, az élő környezet mindinkább károsan felbillenő egyensúlyának világméretekben már fenyegető módon előrevetített veszélyei elkerüléséhez. A mintavételi helyek jellemzése A halápi kisvizek túlnyomó többsége - a Nyírség vízháztartási viszonyainak megfelelően - az asztatikus (időszakos), esetleg a szemisztatikus (változó) vízforgalmú típusba tartozik. Az olvadék-, csapadék- vagy talajvizekből keletkező és táplálkozó kisvízgyülemlések (tócsák, tömpölyök, pocsolyák, dagonyák, tocsogók, erek) vízszintjének ingadozását az időjárási viszonyok, s ezen belül is elsősorban a csapadék mennyisége határozza meg. A legtöbb víz a tél végi, kora tavaszi hóolvadás és a nagyobb, hosszantartó esőzések idején (elsősorban júniusban és késő ősszel) gyűlik össze bennük. A „nyírvizek" egy részét a lecsapoló árkokkal sem tudják teljesen elvezetni, úgyhogy ezek kiszáradása csapadékszegény esztendőkben a párolgás és az elszivárgás igen lassú folyamatainak eredményeképpen csak nyár végére, ősz elejére következik be. A nyírvizek víztömege felületükhöz viszonyítva igen csekély, s ezért hőmérsékletük a léghőmérséklet ingadozását gyorsan követi. Télen - széleik kivételével, ahol csak vékony jégkéreg képződik - 1-5 cm vastag jégtakaróval borítottak, nyáron pedig hamar felmelegszenek. Fenékig azonban - feltételezhetően a nagy mennyiségű szerves törmelék (detritusz, förna) bomlása során termelődő hőmennyiség miatt - általában még az igen sekély vizek sem fagynak be, a nyári felmelegedés mértékét pedig a mocsári növényzet árnyékhatása csökkenti valamelyest. Kis víztömegük miatt a hőmérséklet napi ingadozásai is igen tekintélyesek. A nyírvizek mélysége 0,1-0,6 m között ingadozik, a legmélyebb helyeken is csak 1,0 m körüli. A mederfeneket a többnyire homokos altalaj fölött általában 0,1-0,4 m vastag rétegben finom, fekete iszapréteg borítja. A partszegélyi bokrok és fák levelei, továbbá a gazdag hínár- és mocsári növényzet korhadórothadó maradványai egymásra rakódnak és az iszap felszínén sűrű förna-, ill. detritusz-szőnyeget alkotnak. A halápi kisvizek kémiai karaktere (vö. 3. ábra) egyezik a Nyírség felszíni vizeire jellemzőnek mondott ß-limno-, CaHC0

3-típussal,- pH-juk, lúgosságuk, összkeménységük is az ott megadott határértékek között mozog. Néhány helyen - különösen a dús mocsári növényzetű tömpölyökben - a Mg részaránya az átlagosnál valamivel magasabb (30 Than-féle eé% körüli) volt. Az erősen iszapos, sok rothadó-korhadó szerves törmelékanyagot tartalmazó tömpölyökben és dagonya-típusú kis vizekben (pl. H/l-H/5 mintavételi helyeken) jelentős vastartalmat mértünk, tetejükön pedig irizáló Fe(OH)<5-hártyát figyeltünk meg. Az összsótartalom általában az időszakosan keletkező pocsolyákban (pl. a H/15 mintavételi helyen) a legkisebb (< 300 mg/l), s a szemisztatikus vízforgalmú tömpölyökben (pl. a H/5, H/6, H/7 mintavételi helyeken) a legmagyobb (600-1200 mg/l közötti). 36