A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Történelem - Székely György: A mezővárosi fejlődés kérdései a XVII. század közepéig

del érintkező határán kívül még 32 pusztán gazdálkodott. Csak a váci réven 1562 május-1564 február során 25 kecskeméti gazda 2874 marha után fizetett révpénzt. Török menlevél birtokában felkeresték kecskeméti tőzsérek Gyula, Lippa, sőt Belgrád piacait. Másrészt 1590-ben igazolható, hogy kecskeméti, halasi marhakereskedők is előkelő helyet foglaltak el az „alföldiek" típusai sorában, ahogyan a XVT-XVII. századi német iratok emlegetik a magyar tőzséreket, akik a Habsburg-birodalomba is elhajtották árujukat. így alakult ki az alföldi mezővárosok gazdag rétege, amelyet Wathay Ferenc költői leírása 1603-ban romlottságáért, elbizakodottságáért bírál: „Nem Isten sok Barom bizodalmok uala", a gazdag állattartók rétege, amelyben „Szegeni Ember keőzteők ha száz barma uala". Debrecen az előbbi mezővárosoknál is nagyobb, iparosodottabb, forgalmasabb volt. Csak 1555-ben, akkor is formálisan hódolt a töröknek, török katonaság azonban nem tartózkodott benne. 1560-ban is saját címerét használta. Tulajdonképpen ütközőpont volt a Habsburgok, a török és Erdély között. Nem egyszer többfelé adózott. Népességét az 1540-es években szegedi menekültek növelték. Debrecenben élt szegényen Tót Mihály, Szeged egykori bírája, aki hajdú hadnaggyá lett s 1552. februárban támadást intézett a török területen fekvő Szeged ellen. Az 1550-es években makói, csanádi, lippai, szolnoki, temesvári menekültek gyarapították Debrecen népszámát, az 1560-as években pedig gyulaiak. A XVI. század során a környékbeli falvak menekültjei keresték fel. Népességét a XVI. század derekán kb. 12-15 ezer főre teszik. A 15 éves háború a környéken tucatnyi falvat pusztított el, időközben pedig Debrecen az erdélyi fejedelmek sorozatos adománya útján is gyarapította határát. A háború végével az elpusztult falvak egy részének földjét a debreceniek vették művelés alá. A földbőség közepette dívott is a földközösség. A XVI. század nemcsak a Debrecen vidéki állattenyésztés fellendülését jelzi, gondoljunk a közismert Bíró Gáspár tízezernyi szarvasmarhájára vagy a többezer válogatott lovat tartalmazó „cifra ménesre", hanem Debrecen kereskedelme is megélénkül, pl. a tokaji réven át. Ilyen folyamat mellett érthető, hogy annyi pusztulást is kihevert és mégis gyarapodott. 1527, 1529-30, 1534-36, 1550 járványai után is 1552ben népességét 7-8 ezer főre becsülik. Az 1550-60-as és 80-as évek tűzvészei, török dúlása, járványa után a 15 éves háború megpróbáltatásai vetették csak vissza vagy 6 ezerre a város népességét. Debrecen 1605-ben és 1625-ben Erdéllyel ismertette el, hogy a beszökött jobbágyokat a megyék nem követelhetik vissza. A XVII. század járványai, tűzvészei ellenére is 1661-ben már 12-13 ezer lakossal számolnak, majd az 1660 és 70-es évek tatár és császár megszállása, járványa, tűzvésze után 1683-ban 15 ezer főre becsülik. Az oszmán erők kiűzésének és Magyarország Habsburg megszállásának lényegesen megváltozott viszonyai között a század végén újabb - átmeneti - tetemes esés következett be Debrecenben. Művelődés és politika a XVI-XVII. században Legnagyobb mezővárosaink a XVI. században a reformáció - korlátai között is haladó - mozgalmának központjaivá lettek. A reformáció korában felélénkültek a nagy mezővárosokon belüli küzdelmek, a mezővárosi patríciátus bírálata élesedett. A kecskeméti Vég Mihály az 55. zsoltár költői fordításában, vagy inkább átdolgozásában (1561) a bibliai szöveg pusztán etikai tartalmát a mezővárosi vagyoni ellentétek és belső feszültség reális korabeli viszonyaival 365