A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Történelem - Székely György: A mezővárosi fejlődés kérdései a XVII. század közepéig

(1492, 1498) nem érinthették Debrecent erősebben, közelebbről. Sőt a XVI. században a debreceni polgárság sikeres törekvése volt, hogy szőlőket szerezzen az elég távoli Bihar helység napos domboldalain. Mindez arra vezetett, hogy az antifeudális harcokból nemigen vállalt részt. Ahhoz azonban, hogy a mezővárosokat a városi fejlődés tartalékainak tekinthessük, tudnunk kell, vajon megfelel-e ennek a feltételnek a mezővárosi iparosodás. Erre a kérdésre a fejlődés tendenciáját tekintve, igennel válaszolhatunk (mezővárosi ipar a Pozsony és Sopron megyei helységekben. Gyöngyösön stb.). A céhes ipar Debrecenben aránylag korán felbukkant. 1395-től ismeretes a debreceni szürkeposztót készítő takácsok céhlevele. Ezt a város földesurai bocsátották ki a Homok-utcában lakó takácsok számára. Az iparág elég népes lehetett, amit sejtet a céhlevélben említett 8 választott képviselő s két ellenőrző mester. De a debreceni Nagy Csapó utca későközépkori neve is az ipar fontosságára utal. 1405-ben Zsigmond Debrecen javára adott kiváltságlevele ottani szűcsöket, szíjgyártókat említ. 1449-ből ismerjük a debreceni szűcsök céhszabadalmát. A XV. században Debrecenben a kovácsok, kardcsiszárok, sarkantyúsok, lakatosok, vargák, szabók, mészárosok is céhet alkottak. Az iparosodás hasonló útját járta meg Szeged mezővárosa is. Jelzi a folyamatot a vezető polgárok között ismételten megjelenő iparosok neve. 1415ben Konstanzban szegedi polgárküldöttség járt Borbála királyné előtt, ennek egyik tagja Szűcs (Pellifex) János. 1450-ben Szeged főbírója Kalmár Márton, a polgárok közül ismerjük Szűcs (Pellifex) Jánost. 1478-ban az esküdtek egyike Szőcs Imre. 1481-ben Kalmár Máté esküdt szerepel. Szegednek a török pusztítás előestéjén (1522) készült egyházi tizedlajstromból ismert gazdag iparosnáv-anyaga, és az iparos lakosságra utaló Varga-utca és Műves-utca a várossá alakuló Szeged normális fejlődésének, magasfokú iparosodásának hosszú időre végpontját jelöli. A Varga-utcában élt a vargák közül 8, a Műves-utcában pedig a 20 összeírott mind vagy egy híján kézműves nevű, ebből 11 bőrfeldolgozóiparosnév. Az 1591 összeírt családfőnek 24,7° (

,-a volt Szegeden az iparos, kereskedő, forgalmi ágazatban dolgozó, valamint zenész elemek együttes aránya. Mindegyik csoportnál a zsellérek között írták össze a legnagyobb létszámot, jobbágysorban szerepel 51 iparos, zsellérsorban 251 s nem fizető volt talán még egy. Mindez számszerű képet ad egyik legnagyobb mezővárosunk kézművességének fejlettségéről és társadalma rétegződéséről. Iparának sajátosságait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy kovácsipara és fegyveripara, bőr- és bőrruházati ipara, faipara elég sok ágra tagozódott. De az építés ágaiban a kő- és faépítkezés aránya nem lehetett nagyvárosias. Ruhaipara pedig feltűnően népes, mutatva, hogy a környék falvaiból is Szeged piacain vettek ruhát. Am ennek nyersanyagát csak részben állíthatták elő a helységben, szövőipara gyengébb, mint a korabeli nagyobb városoké. Felmerülhet a kérdés: helyesen kerül-e ebben a tárgyalásban Szeged ezekután mezővárosaink közé? Nem inkább az olyan városokkal kellene-e egysorba helyezni, mint Pest, Kassa vagy Kolozsvár? Igaz, hogy Szegedet szórványosan már Zsigmond király óta városnak tekintették (pl. 1456. Hunyadi János, 1481. a nádor oklevelében: civitas regalis). Mégis úgy érzem, helyesen jártam el: Szeged erős bortermelése és állattenyésztése, az ötfelé hasadt pékiparral rendelkező városokhoz képest elenyésző és differenciálatlan pékipara, elmaradottabb céhalakulása mellett, egyes oklevelek szóhasználata és a kortársak ítélete is azt indokolja, hogy a mezővárosok egyik legfejlettebbikének tartjuk. Olyan korabeli írók (Taurinus, Oláh Miklós), akik nem jogi, inkább 354