A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Aradi Csaba–Dévai György–Fintha István–Horváth Klára–Bancsi István–B. Tóth Mária–Ötvös János: Tanulmányok Haláp élővilágáról

(Gombár J. 1962). Utóbbiakat az 1750-es évektől fellendülő állattartás egyre inkább megkövetelte (Balogh I. i. h.). így a korábban már megszaggatott erdőtakaró még inkább hézagossá vált. Az 1800-as évek elején születtek meg az első hatósági rendelkezések, melyek a közben - ezúttal erősen szétszórt alakban - újra megjelent települések megszüntetését célozták. E korlátozások egyik fő törekvése a lassan fenyegető méreteket öltő devastáció meggátlása, a megmaradt erdőségek védelme volt. Haláp dióhéjban vázolt fejlődéstörténetéből is kitűnik, hogy a terület élővilág-komplexuma csupán a századfordulóig már legalább három alkalommal szenvedte meg az ember tevékenységének igen drasztikus behatásait. A tájat érintő kultúrhatások azonban azóta sem szünetelnek. Ha megnézzük az erdő fáinak jelenlegi összetételét a korosztályok szerint csoportosítva (1. ábra), látjuk, hogy az állomány zöme (92,7%) 40 évnél fiatalabb. E tény összhangban látszik lenni azzal az adattal, mely szerint az erdő területe a XX. század eleji 6460 hektárral szemben 1934-re már 3702 hektárra esett (Bársony Gy. 1934). Még kiugróbb értéket mutat a 60 éves kor alatti állományok mennyisége, mely 98%-ot ad! Mindezek számunkra azt jelentik, hogy Haláp ősi világának, bizony, nyoma is alig van már, sőt a régi idők erdőinek maradványai az első világháború éveit sem élték túl. A második világháború óta pedig a területnek csaknem % részét újratelepítették (a 30 évig terjedő korú csoportok összmennyisége 72,9%). A véghasznált tölgyesek felújítása főleg akáccal történt, ezért az akácosok rendkívül kiterjedtek. Összterületük (kerekített értékkel) 59%-át foglalja el az erdőnek, szemben a kezdetben uralkodó kocsányos tölgy 16%-ával (2. ábra). De a legdifferenciálatlanabb vízi növényegyüttesek borította biotópok is számtalanszor átalakultak már. A többször ismétlődő kiszárítási törekvések után végső csapást mértek rájuk a legutóbbi idők szisztematikus alapossággal fejlődő vízlevezetési munkálatai. A csatornahálózatok létrehozásának kora azt eredményezte, hogy a régi vízi világ is ma már csak emlékeiben él. A megmaradt néhány nyíltvíz-folt mellett mindenütt egy-egy település jelent meg. E tanyák felügyelet nélkül szertekóborló állatállománya azután szigorúan korlátozza a környék élővilága fejlődésének lehetőségeit! E tágan körvonalazott változások minden következménye az erdőterület és egész élővilága mai állapotában, mint „végeredményben" manifesztálódik. Vessünk csak egy pillantást a térképmelékletre! A vázlatos helyszínrajzon a három legfontosabb biotópcsoportot látjuk: az erdővel borított foltokat, a kultúrterületeket és a minimálisra zsugorodott nedves térszíneket, melyeken tocsogós rétek, kaszálók, vagy legelők foglalnak helyet. Jól látszik, hogy a vidék ábrázata mennyire bolygatott, hisz a szántók az egész területnek nagyjában í

/

3 részét uralják, mégpedig a legváltozatosabb figurációt alkotva kiterjedtebb összefüggő egységeik és szétszórt kisebb-nagyobb parcelláik váltakozásával. Hozzájuk járul még a számtalan tanyai település és valamennyinek kultúrzónája, melyeket a térképlap kicsinysége miatt nem ábrázolhattunk. Ilyen lépték alkalmazása mellett úgyszintén le kellett mondanunk az egyes erdőtípusok következetes feltüntetéséről. E törekvés illuzórikus elgondolás lenne már csak azért is, mivel a terület uralkodó faneme (mint ez a 2. ábrából is kitűnik), az akác, nemcsak elegytelenül jelenik meg, hanem még a tölgyesekkel is úgy keveredik, hogy azok képét úgyszólván a legtöbb esetben jellegtelenné teszi. 3 Déri Múzeum 33