A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Aradi Csaba–Dévai György–Fintha István–Horváth Klára–Bancsi István–B. Tóth Mária–Ötvös János: Tanulmányok Haláp élővilágáról

B) A táj madártanilag legértékesebb, de egyik legkevesebb területét elfoglaló állományai a tölgy-kőris-szil ligetek {Fraxino pannonicae-Ulmetum pannonicum, lásd 3.* és 10.* kép). Ösi erdőtípus ez, melyben a sokféle korú és fajú fa (tölgy, szil, kőris, hárs, nyár stb.) és cserje (kutyabenge, veresgyűrú, kányabangita stb.) a legváltozatosabb költési és táplálkozási feltételeket nyújtja. Ezért e foltok madárgazdagsága minden tekintetben meghaladja a többi erdőtípusét (lásd 6. táblázat). E ligeterdők jellegéhez döntően hozzátartozik még az a tény is, hogy aljukat legalább költésidőben, de csapadékosabb években több aszpektusban is víz borítja. Az elöntés és a dús mocsári növényzet jelenléte nemcsak a vízhez szorosabban kötődő fajokat vonzza (pl .tőkésréce), hanem az ember és háziállatainak egy része ellen is komoly védelmet biztosít. Az erdő szintezettsége itt a legsokoldalúbb. A tavacskák élőhelyszintjei a többi erdőtípussal szemben előnyt jelentenek. A hátasabb, száraz tisztásokon néha még a homokpusztagyep fajai is megjelennek. A sűrűn záródó cserjeszint és az odú-fatörzsszint átlagon felüli sűrűséggel népesült. Érdekes jelenség mutatkozik a bokorlakóknál a magasabb vízállású években. Ilyenkor az alacsonyabb régiók madarai elhagyják szintjüket és feljebb, a fatörzsek kiágazó oldalhajtásainak tövébe rakják fészküket. A nyárfa sok alkalmas odvával a szalakótát, küllőket, csókákat és seregélyeket vonzza ide. A tartós vízborítású területek száradó, pusztuló fáinak leváló kérge főként a fakusznak kedvez. A koronaszintben az erdő viszonylagos védettsége miatt néhány óvatosabb faj is megjelenik (dolmányos varjú, kabasólyom stb.). Igen nagy vonzerőt képez ez az erdőféleség a vonulók tömegeire is. Amellett, hogy a kóborlók csapatai a sűrű bozótosokban jó búvóhelyhez jutnak, a bogyótermő cserjék, a száradó fák szakadozó háncsában rejtőző rovarlárvák, bábok és egyes fák termése a táplálkozók seregeit látják el. Telente mindig látni a kőris lependékeit pattogtató meggyvágókat, süvöltőket itt. Nagyon kár, hogy ez értékes biotóp kiterjedése az összterület 0,1%-át sem éri el. C) A letűnt idők összefüggő erdei a szárazabb térszínek tölgyesei voltak. Az eredetihez leginkább hasonló típusból, a gyöngyvirágos tölgyesből (Convallario-Quercetum r óbor is) ugyancsak kevés (0,1% alatt) maradt meg napjainkra. Halápon egyébként ma az 59%-ával domináns akác mellett a tölgy csak másodlagos szerepet kap 16%-nyi területével. Ebből is legtöbb a fiatal állomány és az elegyes erdő. Az öreg tölgyesek utolsó foltjai egyre zsugorodnak, fogynak jellemző növényfajaik, és rohamosan szürkül valaha híresen sokszínű madárviláguk. Az erdőgazdálkodás nem tűri meg bennük a száraz, üreges, beteg fákat, ezért odúlakóik közül alig marad meg néhány évente. Már Kovács J. (1882) idején, a múlt század végén is mutatkozott e jelenség, maga is szóvátette, mondván: „ . . . mióta nagy kiterjedésű erdőségünkből a vén odvas fák kikoptak, az odúba költő madaraknak, a vadgalamboknak és seregélyeknek száma is fogyott". A jóval szegényesebb madárfauna terén nagy különbség mutatkozik az elegyes ligeterdőkkel (B) szemben (lásd 6. táblázat). Általában szembetűnő a növekvő zavartságra, területcsökkenés hatásaira érzékenyen reagáló fajok hiánya. Ilyen erdőfoltban költött valaha a törpesas (lásd 1. kép), bizonyított utolsó fészkeléséről Sátori (1942) ír. Fentebb említett adataink szerint az utóbbi években ugyan többször feltűnt, fészkére azonban nem akadtunk. Erősen megfogyott a régebben közönséges ragadozó, a barna kánya száma is és nagyon rendszertelenné vált a darázsölyv költése. 140