A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Endes Mihály: A székipacsirta (Calandrella brachydactyla Leisler)

tektől lehetőleg távolabb választja ki, noha egyéb híjával tarlókon, ugarokon, fiatal vetéseken is megtelepszik. E területek általában nagy kitérjedésűek, emberek által alig lakottak. A gyér és alacsony növényzetű helyeken legfel­jebb juh, esetleg marha, ritkán ló legeltetés folyik. A madár számára a legelő állatcsordák jelenléte egyáltalán nem közömbös, ami nemcsak a trágyájukon összegyülekező rovarvilág, tehát táplálékforrásként kap jelentőséget, hanem az állatok környezetkialakító tevékenységében is. A csordák állandó mozgása, a növényzet lelegelése és taposása igen nagy mértékben hozzájárul a pacsirta számára ideális növénymagasság és növénysűrűség fenntartásához. Ha össze­hasonlítjuk a marhák és a juhok által legelt területeket, különbséget észlel­hetünk az ott élő székipacsirták gyakorisága és település-sűrűsége között. Ez a marhalegelőkön élő madarak kisebb számában mutatkozik meg, szemben a juh-legelőkön élőkkel. (Hortobágyon tett megfigyelés.) A jelenség magyará­zata abban keresendő, hogy a nagytestű szarvasmarha taposása erősen meg­bontja a talaj felszínét, gödrössé teszi azt. Emellett gyorsan száradó trágyája rövidebb ideig ad lehetőséget a rovartársaságok összegyülekezésére. A területet átszelő műutakat, vasutakat, bármilyen forgalmasak is legyenek, madarunk ke­vésbé méltatja figyelemre. Ilyen esetekben azonban a fészkek legalább 80­100 m-re épülnek azoktól. Ez az első pillanatra csekélynek tűnő távolság ele­gendő ahhoz, hogy a fészken ülő tojó láthatatlanná váljon, és így kellő bizton­ságban érezze magát. Megfigyeléseim szerint a madár mindennemű félelmi reakció nélkül veszi tudomásul az alacsonyan szálló permetező repülőgépeket is. Egészen más módon reagál azonban az ember közvetlen, akár csak alkalom­szerű megjelenésére is, és a fészket vagy annak közelebbi-távolabbi környezetét érintő ténykedésére. A legszembetűnőbb és egyben legszomorúbb példa erre a székipacsirta fészkelőterületén gyakran tömegesen virító kamilla gyűjtőinek megjelenése. Ez egy-egy területen csak néhány napos esemény, de az itt levő székipacsirta-fészkek zömének elhagyottá válását, az utódok pusztulását ered­ményezi. Vonulás A költés lezajlása, ill. a fiókák röpképessé válása után a székipacsirta csa­ládok együtt maradnak, általában a biotópban. Gyakran azonban szertekalan­doznak a környező learatott gabonaföldekre, mezőkre, kiterjesztve a táplálkozó területet. A csoportosulás általában júliusban, főként a hónap vége felé kezdő­dik, amikor a családok egymás közelébe húzódnak és kialakulnak a csapatok. A fészkelőterületet végleg augusztusban hagyják el. Az egy területen élő pa­csirták egyszerre indulnak el és szeptember első felére az elvonulás befejező­dik. A dukhunensis alfaj október elején nem ritkán még Tibet és Sikkim 5000 m feletti tájain indiai telelőhelye felé tartó vonulása közben figyelhető meg. A longipennis alfaj, amely Ázsiában nem kimondottan magasföldi fészkelő­madár, India előbb említett területein már augusztus közepétől megfigyelhető. (Kinnear.) A közvetlenül elvonulás előtt álló csapat madarai - akár ősszel, akár tavasszal találkozunk velük - kevésbé bizalmasak és már messziről fel­repülnek az ember elől. Ha fedezékből figyeljük őket, észrevehetjük, hogy mindennemű zavarás nélkül is fel-felrepülnek, nyugtalanul csaponganak és szokatlan magasságba emelkednek. Bár éjszakai vonulását is megfigyelték, a 5 Déri Múzeum évkönyve 65

Next

/
Oldalképek
Tartalom