A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Néprajz - Dám László: Anyag, szerkezet, forma a Nagy-Sárrét népi építkezésében

falvak közlekedési viszonyaitól és elsősorban a mezőgazdasági termelékenység növekedésétől, melyek mint gazdasági tényezők közvetlenül hatnak az építkezésre. Először is általában növekszik a lakóházak száma, s természetesen a lakosságé is, bár az első világháború után megtorpanás vagy éppen pusztulás tapasztalható, de az 1930-as évek már újabb nagyarányú fejlődésről tanúskodnak. Mindennek végső oka a gazdasági életben bekövetkezett változás, a falvak gazdasági megerősödése, a szántóföldi termelés megnövekedése. Ennek mértéke azonban falvanként különböző. Községeink tulajdonképpen három csoportba oszthatók. Az első csoportba tartoznak: Püspökladány, Szerep, Sárrétudvari és Zsáka, ahol a kő és tégla fundamentum növekedése a legjelentősebb. Nyilván ezek a települések azok, ahol a gazdasági élet fejlődése gyorsabb ütemű volt. A második csoportba sorolhatjuk Bihardancsházát, Nagyrábét, Berettyószentmártont és Furtát, ahol az emelkedés üteme lassúbb, s részben egyenletesebb. S végül egyes községekben visszaesés jelentkezik, legnagyobb mértékben Bakonszegen és Darvason, ugyanakkor rendkívül érdekes Bihartorda esete, ahol 1910-hez viszonyítva 1920-ban 19%-ról 2%-ra csökken a vályog házak kőfundamentumának száma, s az igen magas 1910-es mennyiséget még az 1930-as állapot sem éri el. I A fent említett adatok megerősítik és alátámasztják a gyűjtőmunka során szerzett ismereteimet. A hagyományos építőanyagból készült házak fundamentumánál a téglát csak a századfordulón kezdik alkalmazni, és elterjedése tulajdonképpen még a harmincas években sem jelentős. A nád, fecskerakás és paticsfalú házak mind fundamentum nélkül készültek, hiszen a falakat gerendaváz tartotta.

18 A vert és vályogfalú házak azonban már föld-, majd téglafundamentummal épültek. A földfundamentum készítésének menete a következő: a falak helyét kijelölték, 50-60 cm széles, meredek falú árkot ástak. Mélysége az érintetlen szilárd talajig terjedt, ahonnan a föld már nem süllyedt. Ezután a kiásott földet rétegenként visszadobták a gödörbe és tömőfával keményre verték, vagy lóval letapostatták. A döngclést általában ketten, hárman végezték, egymás mögött haladva, így a földréteget háromszor is ledöngölték. Az 1930-as évektől vályogot is használtak fundamentumként, amely ma már kizárólag kőből és téglából készül. A házak többsége - elsősorban a nád, fecskerakás és paticsfalú házak - nem voltak lepadlásolva. Ez a tény szerkezeti okokban keresendő. A házak faváza és a falak gyengesége nem tette lehetővé, hogy a nehéz padlásszerkezetet meg tudják tartani. A szelement tartó ágashoz nem rögzíthették, a falak pedig nemsokáig bírták volna a terhet. A vert- és vályogfalú házak falazata azonban már elég szilárd volt ahhoz, hogy a padlást megtartsák. A padlásolás a legerendázással kezdődik. A falra egy hatalmas mestergerendát fektetnek úgy, hogy az a ház hosszanti tengelyével egybeessen. Ha valamelyik helyiség túl széles, akkor két mestergerendát is alkalmaznak. A mestergerenda fenyőfából készült, vastagsága változó. A leggyakoribb méretek: 18 X 22 cm, 18 X 30 cm, 20 X 30 cm. A falat a mestergerendával egyszintre emelik, majd keresztben ráfektetik a íolyógerendákat, melyek középső része a mestergerendára, két végük a falra támaszkodik, de nincsenek a mestergerendához erősítve. Anyaguk fenyőfa, hosszuk megegyezik a ház szélességével, keresztmetszetük általában 10 X Ю vagy 8 X 12 cm, egymástól való távolságuk 70-75-80-100 cm. Erre a gerendavázra 20-25 cm vastag nádréteget te18 Szűcs S.: A sárréti nádház és élete i. m. 137. - Györííy I. i. m. 163. 23 Déri Múzeum évkönyve 353