A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)
Néprajz - Dám László: Anyag, szerkezet, forma a Nagy-Sárrét népi építkezésében
tették a héjazatot és csak aztán fogtak a falak építéséhez. 12 A nádház építésének technikáját jól ismerjük a fent említett leírásokból, Püspökladányban azonban egy, az eddigiektől eltérő eljárásmód is ismeretes. A ház favázának elkészítése után a nádat nem függőlegesen erősítik a vázhoz, hanem azt a sövényfal készítéséhez hasonlóan vízszintes irányban náddal fonják be. Ez volt az úgynevezett nádpatics technika, melyet Konyáron és Szeghalmon is alkalmaztak. li A házak nádból való építése több okból is gazdaságos volt. Egyrészt a községek határában igen nagymennyiségű és jó minőségű nád termett, a szállítás nem került pénzbe, könnyen elérhető és olcsó volt, másrészt készítése egyszerű, nem kívánt magasabb technikai felkészültséget, és végül, ellenálló volt az árvizekkel szemben. A víz csak a tapasztást mosta le a falról, a nádváz és a sarokcölöpök megmaradtak. A kezdetleges technikák közé tartozik a sövény vagy paticsfal építése, melynél az épület vázát alkotó karókat fűzfavesszővel fonták be, majd két-három rétegben betapasztották. Kezdetleges faltechnika az ún. íecskerakás is. A lakóház vázát itt is, mint a nádháznál, karók alkották, de ezek közét sárral rakták be. A sárba nádcsörmőt, sást, gyékényt és szalmát kevertek, lóval megtapostatták, majd villával 50-60 cm-es falat raktak egyszerre, száradás után pedig a munkát tovább folytatták. Minden ilyen sor közé nádat terítettek, hogy az építményt szilárdítsák. Száradás után a falat ásó segítségével simára nyesték. A nádépítkezés mellett a legjelentősebb eljárásmód a föld deszkák közé való döngölése, azaz a vertfal volt. A fal építésének folyamata a következőképpen történt: az építendő fal mindkét oldalán kb. méternyi távolságban gerendákat ástak a földbe páronként, szemben egymással, felső végüket pedig lécekkel összeerősítették. Közéjük élére állítottak két szál deszkát, végeiket rövidebb deszkákkal lezárták és az így keletkezett formába kissé nedves agyagot hordtak, majd tömőfával addig döngölték, míg a föld kőkeményre össze nem állt. Egy sor elkészülte után a deszkákat feljebb emelték mindaddig, míg a kellő falmagasságot el nem érték. Az egyes rétegek közé nádat tettek, szárát a sarkoknál meghajlították, hogy az egymáshoz kapcsolódó falakat összefogják. Ezt a szerepiek sárréti kapocs néven említik. 1 '' A betonkemény falú házak 150-200 évig is épen maradtak. A fent leírt sártechnikák közül a vertfal volt a legjelentősebb, míg a fecskerakást csak egyes falvakban ismerik (Sárrétudvari, Fúrta, Darvas), de a paticsfal alkalmazása sem volt jelentősebb, ezt is csak egyes községekben alkalmazták (Sárrétudvari, Bakonszeg, Berettyószentmárton, Zsáka, Fúrta, Darvas). A fenti falféleségeket a századfordulótól kezdve az 1930-as évek elejéig csaknem teljesen kiszorította a ma is legelterjedtebb építőanyag, a vályog (2. kép). A vályogot a falu szélén fekvő vályogvető gödrökben készítik, melyek szinte elválaszthatatlanok a falu képétől. Ha valaki házat akar építeni, vagy sajátmaga vagy a szomszédok és rokonság segítségével veti ki a vályogot. A többség azonban cigányokkal és vályogvetésből élő szegény emberekkel dolgoztat. A bérezés meglehetősen egységes, a két világháború között 1000 vályog kivetéséért 1 q búza, 1 kg szalonna és 1 liter pálinka járt, ma már azonban pénzben fizetnek, ugyanezért a mennyiségért 400-500 Ft-ot. Egy házhoz - nagyságától 12 Balázs Lajos: A nád alkalmazása a nádudvari építkezésben. Ethnographia LXXVII. (1966.) 570-571. 13 Molnár Gyula és Tábori György szíves közlése. 14 Szűcs S.: Néprajzi vonatkozások . . . i. m. 193. 350
