A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Történelem - Sápi Lajos: Újsorosi házak Debrecenben

sitással s csak a legszükségesebb esetben végeztek azon változtatást. így a városi tanács jegyzőkönyvében 1638. június 14-én még a telpülés határának megváltoztatása nélkül feljegyezték, hogy az új házhelyek biztosítása céljából „a Német, Piacz és Miklós utczák közötti mocsáros hely, városi épületek gyanánt felhasználtatott, és Kádas utczának elneveztetett." Majd mikor a város délkeleti határán települt Torna vagy Boldogasszonyfalva mint önálló nemesi település 1657-ben közigazgatásilag végleg megszűnt, beolvadt Debrecen szervezetébe, s így ettől kezdve területileg is egybeforrott a várossal, a határát jelentő árkot pedig itt már áthelyezték a település külső határára, mely ez időtől a város délkeleti kerítése lett. Később a megosztással és feltöltéssel rendelkezésre állítható telkek beépítése után 1670-ben feljegyezték a tanácsi jegyzőkönyvbe az egyre gyarapodó népesség elhelyezésének biztosítására, hogy „Péterfia, Csapóutcza, Vargautcza, küljebb vitetik és az új osztás becsületes embereknek adatik illő áron, hogy kiki házat építsen." Ez a rendelkezés már azt jelentette, hogy az említett helyeken egy-két sor telekkel gyarapodott a város beépítési területe az új házhelyek biztosításával. Az, hogy a fennálló gyakorlatnak megfelelően ezeken a telkeken milyen házak épültek fel, legjobban visszatükröződik Szűcs Istvánnak az 1871. évi visszaemlékezéséből a Debrecen történetéről írt könyvében,

1 mely szerint a XVII. század elején „az építkezések e korszakban, nagyobbára a szegényebb sorsúak részére földbe ásott kunyhó-lakók formájára készültek. A tehetősebb polgárok, az épületi falak oldalai gyanánt faczölöpöket, vagy sövénnyel font karókat alkalmaztak, s azokat agyag-sárral vagy czémenttel besimíttatták, azonban e korszakban is már a nagyobb értékű polgárok nem csak vályogból, hanem téglából emelt falakat is fazsindellyel fedve használtak." A visszaemlékezés a továbbiakban kissé darabos megfogalmazásban számot ad az épületek állagáról is. Leírja, hogy ,,Az 1698-dik évi összeíráskor fennálló nagyobbszerű téglaépület 17, kisebbszerű 66 találtatott, részint fából, részint téglából 27, nagyobb földalatti 104, kisebb földalatti 324, romladozó félben levő 242. Némely telkeken három-négy gunyhó is volt e korszakban épülve, hol a befutott vidéki szegénység húzódott meg, ilyen 248 számmal volt. A város ódon közházán kívül, mely nagy valószínűséggel 1560-dik évben kezdett építtetni, legrégibb épület a Vadász-féle ház volt, mely is mint a homlokzatán vala látható, 1555-dik évben kezdett volt építtetni. A téglából épült lakóházak a város közháza körében épülhettek, mert csak is így érthető meg a városi jegyzőkönyvnek 1682-dik évről szóló ide vonatkozó azon megjegyzése, hogy. „Apaffy fejedelem midőn Kondoros melletti táborából nagy kíséretével, számára a város-házánál készített ebéd végett bejött, szállásolva volt a városház körül levő palotákban. Valamint a város közháza, úgy a többi nagyobbszerű lakházak is, e koiszakban úgy épültek, hogy a lakszobák valamelyikéhői erős téglából készült földalatti rejtekhely volt, hova hirtelen veszély idején a polgárok magukat s féltőbb vagyonukat, egy titkos kilincs megérintésére lesüjjesztették volt." Ilyen belső megközelítésű pincéket a későbbi időkben is építettek Debrecenben még az újsorosi házaknál is, mikor a konyha, vagy előtér padlóburkolatának egy részét alakították ki fekvő pinceajtóként. Ez az építési gyakorlat később igen sok balesetnek lett az okozója, mivel a felnyitott pinceajtó által szabadon maradt nyíláson keresztül a helyiségbe gyanútlanul belépő lezuhant a pincébe. Ezért az 1909-ben Debrecenben kiadott városi Építési Szabályrendelet a fekvő 1 Szűcs István: Szabad Királyi Debrecen Város Történelme. (Debrecen, 1871.) I-II. 636. 294