A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Történelem - Dankó Imre: Az első debreceni városismertető

Nem torn, csak azt érzem . . . pompás jó szaga van. Messziről érzik már fölséges illatja: A mint hébe hóba a pásztor forgatja. Mig az estebéd kész, egy bojtár ezalatt Egy vizes csobánnal a csárdához szaladt; Nem vizért, de borért - mert ma a karámnál. Néhány vendég is van a jó vacsoránál. Mondanom se kéne kik ezen vendégek? Ugy is eltalálnák hogy - szegény legények! Ezeket a pásztor vagy akarja vagy nem. Testvérként, barátként fogadni kéntelen; Meg is osztja velők kenyerét s falatját, Ezért oszt a nyájat soha el nem hajtják. A szegény legények körbe sorba ülve, Halk beszédbe szóba vannak elmerülve. Távolabb a tűztől a legifjabb betyár Mint őr, - pipaszónál vigyáz, s figyelve jár. A vak sötét éjbe bele bele bámul, Nem jő e pandúr elől avagy hátul. Ha jól ettek ittak a szegény legények! Szépen odább állnak mint a hogy jövének. Hol virrad reájok az Istennek napja? Hová s merre mennek? azt senki se tudja. Éjjel van nappala a szegény legénynek, Nappal elrejtőzve - alusznak henyélnek. * * * Csend van a pusztában, vihar nem dul, nem zúg, De még szellő sem fú, - csak a vadgalamb búg. Alomra szenderült már az egész vidék Csillagok ezrétől ragyog s fénylik az ég. Megzendül a puszták bűbájos harangja, Egy szerelmes bojtár tilinkónak hangja. Bánatos dalt sirva, bánatos dalt játszva, Mely csak a csillagos égre van kótázva. S csak akkor némul el egy végső sóhajjal. Midőn már pitymalni kezd a piros hajnal S a felkelő napnak aranyos sugara Harmatos csókot nyom piros orczájára.