A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

esetben hogyan a kapitalista kibontakozás csírája a polgári forradalom előtt? Sikerült-e egyeseknek önálló vállalkozásokat kialakítaniuk vagy megszervezniük mások munkaerejét, képességét és azt a maguk javára beállítaniuk. Nyilvánvaló, hogy az új gazdasági kívánságokat a régi termelési módszer mellett mind mennyiségileg, mind minőségileg alig lehetett kielégíteni. Ezen túlmenően az ipari termelés céhes szervezetéből adódó társadalmi korlátok mind a munkaerő elosztása, vagyis a legények elhelyezése és az inasok alkalmazása tekintetében, mind pedig egyéb vonatkozásokban jelentkeztek, miután a legények elosztása az atyamester hatáskörébe tartozott. A céhmesterek szubjektivizmusa nem egyszer meggátolta hozzáértő legények beosztását olyan mesterek mellé, akik előtte ellenszenvesek voltak, illetve bármilyen vonatkozásban sértették egyéni érdekét. Emiatt önálló céhmesterek többször vádat emeltek a városi törvényszék előtt a céhatyamesterek ellen és nem egyszer a törvényszék a panasztevő javára döntött. A céhek életében általában jellemző volt mind a termelés, mind az elosztás területén a céhtagok túlságosan egysíkú szakmai korlátozottsága, valamint a rokonszakmák közötti együttműködés hiánya. Ez bizonyos vonatkozásban indokolja a manufaktúrák fejlődésének elmaradottságát, de egyúttal jelzi a céhtagok tudatos elzárását valamely más céhvei való együttműködés elől. A szakmai szűklátókörűség és egyoldalúság tényét 1840-ben maga a Városi Tanács panasz tárgyává tette, amikor az új városháza építkezésénél megállapította, hogy „az asztalosok között egy mesterember sem találkozik, ki minden asztalos munkákat maga felvállalna". A Tanács Beregszászi Pált, a rajziskola híres professzorát, a Választott Hites Közönség tagját utasította minden munkadarab műszaki rajzának előzetes elkészítésére és a munkálatok különböző céhek közötti irányítására.

9 Más esetben az egykorú Palugyai maga is észrevette, hogy korábban a városban több csizmadia élt, „. . . de mióta nagyobbrésze a lakosoknak csinosabb lábbelit visel, s a régi divatú csizmákat csak a pórság használja, a szükséghez képest a mesterek száma is alább esett."

10 A termelés néha jelentkező elmaradt volta a megélhetést is nehezebbé tette. A kontárkodó bodnárokkal kapcsolatban jegyzik meg egyes céhen kívüli mesterek 1840-ben, hogy „. . . a tsekély bodnározásból semmi keresetek nincsen . . ., magok a céhes bodnárok is nehezen élhetnek az ő egész kis terjedésben gyakorolható mesterségekből". A festőmesterek sem találtak megfelelő kiképzési lehetőséget 1826-ban Debrecenben s emiatt „az idevaló festőmestereknek, akik részszerint a kassai, részszerint a lőcsei és eperjesi festők céhéhez tartoznak", az ottani festőkkel való kapcsolatot kellett elmélyiteniök.

11 Ugyanakkor, amikor egyes céhtagok egzisztenciáját az elmaradott termelési módszer folytán jelentkező versenyképesség hiánya veszélyeztette, a reformkor felszínre dobott olyan mesteregyéniségeket is, akiket más városok is szerettek volna igénybe venni. A nagyváradi tanács többek között ácsokat és kőműveseket kért Debrecentől, arra való hivatkozással, hogy „Povolnik (helyesen: Povolni Ferenc) nevű kőművesmestert városunk háza és a táncoló szálának felépítése felvállalására" vennék igénybe. Nagybánya 1837-ben arról írt, hogy Debrecen területén „több téglavető mesterek tanáltatnának, mintsem 9 HBL. Céhösszeírások, különböző évekből, valamint vö. Eperjesi: Céhek i. m. 265. Historische-statistische Skitze der königlichen Freistadt Debrecen, 1854, Debr. 15-16. és Balogh István: Cívisek társadalma (Debr. 1947.) 59. 10 Palugyai Imre: Sz. kir. városok leírása I. (Pest, 1853.) 438. 11 HBL. Büntetőjegyzőkönyvek 1840. február 15. és Tanácsülési jkv. 1826. szeptember 2. 149