A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Csürös Miklós: Gulyás Pál hagyatéka. Gondolatok az Itáliához című vers kapcsán

sértését az anyagban és a figyelem elernyedését az olvasóban. Helytelen úton jár a költő, ha e nehézségeken úgy akar úrrá lenni, hogy végig a versen újat mond, pihenés, megszakítás nélkül ontja olvasójára a szemléleteket, gondolatokat. Az Itáliához elkerüli ezt a buktatót. Képei két centrum körül csoportosulnak: a költői önjellemzés az egyik, a történelem fenyegető nyüzsgése a másik. A versen e két központból levezethető tárgyi-szemléleti tartalmak hullámoznak végig, összecsapnak, majd szétválnak, váltogatják egymást, s néhol elválaszthatatlanul összefonódnak. S ha az „objektív" - történelmi - és a „szubjektív" - a költőt megidéző - szólamok arányát hasonlítjuk össze, még a vers számozott tagjai között is ütemes megoszlást észlelünk. A feszültségek és feloldásuk ritmikus visszatérése határozza meg a költemény egyik legfontosabb stiláris eszközét, az ismétlést. Az egyes verstagok kezdő sorának refrénszerű visszatérése külsőleg is tükrözi a belső egységet, amely a kompozíció minden elemét megszervezi. „Idáig szinte nem is tudtam", „Idáig csak egy kép volt, jelkép" és ismét „Idáig szinte nem is tudtam" - az első négy rész közül három kezdődik ugyanazzal az időhatározó szóval, jelezve, hogy a vers első felében múlt és jelen, „akkor" és „most" csap össze. Az ötödik és hatodik rész elején új refrén hangzik fel: „Itt állok az Alföld csendjében" - s ez ismét összeköt, a nézőpont azonossága révén teremt kapcsolatot a két tag között. - Voltaképp csak a két utolsó szak ütközőjén nincs ismétlés vagy fokozva folytató szerves képi kapcsolat; ezek közt inkább előzmény-következmény viszonyt érzünk: mintha Odin mindent betöltő új igéje foganna meg, amikor „a testek egymást éjbe küldik . . ." * A tartalom zord harmóniátlanságát, a szerkezetet teremtő ellentéteket Gulyás zenében oldja fel. „Egy Egész él fölöttünk: a Zene ..." - írja ars poeticájában. A vers legnagyobb részén félrímek vonulnak végig; zeneileg minden negyedik sor szólamhatár. A négysoros szólamoknak az egész verset átszövő szimmetriáját sehol sem érezzük egyhangúnak, mert a sorozatosan ismétlődő periódusokon belül a költő nem merevíti mondanivalóját elvont ritmustervhez; engedi, hogy maga ez a mondandó vájjon magának medret, alakítsa ki önnön formáját. E szabad ritmika gyakran a különböző szótagszámú sorok rímeltetését eredményezi. „Idáig szinte nem is tudtam, 9 x hogy van a világon tenger és hegység, 11a ugy éltem egy puszta közepén, 9 x mint egy imaginárius egység." 10 a Ha kiejtjük ezt a részletet, nem érzünk törést: az imaginárius szó két utolsó magánhangzóját ugyanis - minthogy messze esnek a szóhangsúlytól -, elharapjuk, s így kettő együtt tesz ki egy morányi időtartamot. Jambus helyett ciklikus anapesztust ejtünk. - Az efféle apró megfigyelések, kilesett műhelytitkok általános tanulsága az, hogy Gulyás költői tudatosságát, kitűnő zenei érzékét éppen szabálytalanságaiban, mint Weöres nyomán Németh László írja, „torzság"-aiban bámulhatjuk leginkább. Áll ez a tétel rímeire is. Ha a hangzásbeli összecsengésen akarnánk lemérni Gulyás rímelő-művészetét, sok „tökéletlenséget" mutathatnánk ki. Rí488