A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Művészettörténet - Dienes Ö. István: Gáborjáni Szabó Kálmán szabolcsi freskói

de elismerés sem hangzott el ajkaikról. Inkább egymás közt beszélgettek. Gáborjáni Szabó Kálmán elmagyarázta szándékát, ismertette a kép részleteit, annak helyi vonatkozásait. Csönd volt. Egyszercsak egy asztalos, aki az üzemeltető részéről ellenőrizte az áruház berendezésének munkálatait, közelről gusztálni kezdte a kép közepét, fejét rosszallón ingatva. - Mi baj van? - kérdezték többen. Az asztalos újból megcsóválta a fejét: - Kérem, én sokat járok a lóvásárba, ez nem igazi ló! Mindenki rátekintett a művészre, aki melegen nézte a gondosan festett négy meggypej nemes ficánkolását, visszagondolva, mennyire szerette és ismerte ő a lovakat, mennyit festette fiatal kora óta azokat és hány nyargalászó lovat metszett már fába is, majd félhangon azt mondta: - Ne sutor ultra crepidam! (Varga maradj a kaptafánál!) Asztalosunk zavartan hozzám fordult: - Mit mondott ez a festő? Én kajánul így fordítottam le Apelles híres mondását: - Azt, hogy maga egy igazi ló! A bírálóbizottság azzal eresztette el a művészt, hogy később döntenek és majd értesítik. A karton az építtető irodájában maradt és vagy lappang most valamelyik hivatal pincéjében, vagy egy ügyes, jóízlésű ember magához mentette. Nekem nem sikerült felkutatnom, hova lett, fénykép se maradt róla. Kivitelre nem került. Előbb azt mondták, hogy zavarná a festés a többi munkálatokat, aztán azt, hogy nincs rá pénz. így ez a legszebbnek ígérkező freskó meg sem születhetett. Talán kisebb is a fájdalmunk, ha arra gondolunk, hogy ezt is hasonló sors érte volna, mint társait, hiszen a hét képből csak egy maradt meg, az is csak egyideig, - (ki tudja meddig?) a Dózsa György u. 2. sz. (Nagytakarékpalota) alatt, az Állami Gazdaságok húsboltjának északi falán, bár hozzá nem értőn vastagon bekenték olajlakkal. így a freskó selyem-mattfénye, jó falíze odavan. Gáborjáni Szabó Kálmán mindig erre a ,,íal-ízre" hivatkozott, a mészkristályok és oxidok nemes vegyületének finomságára, amikor valaki - még festő is! -, tompának, bágyadtnak találta színeit. - Nem kell harsánynak lenni a színnek, akkor van jó fal-íze a freskónak! - mondta. A kartont, elkészült képeit hátrahagyva, búcsúzott el Nyíregyházától. Akkor még nem tudtuk, hogy az egész életében várt igazi nagy feladatoktól is. Tudtommal a hátralevő rövid idejében murális munkához már nem jutott. Egy év múltán, 1953 őszén találkoztunk Pesten, megfogta a rajta levő crombi télikabát vastag szövetét, megrázta és azt mondta keserűen: - Látod, ennyit kerestem a nyíregyházi freskókon! Kiderült, hogy a leszámolásnál nem a képek számát nézték, agyoncentizték a méreteket, a kihozott szerény összeget pedig jórészt felemésztette az ott tartózkodás, többszöri utazgatás, a felhasznált anyag és a segítők költsége. Pedig nagyon szerényen élt. Eleinte munkásszálláson aludt és üzemi konyhán étkezett a két másik fiatal művésszel együtt. Majd, hogy gyengélkedett, közös barátunk, Maróthi Ferenc tanár Luther-ház B. III. em. 4. sz. lakásán szereztünk neki megfelelő szálláshelyet, ahol figyelem és szeretet övezte. Maróthi Ferenc a debreceni Ref. Kollégium egykori preparandistája és így ,,Gö úr"-nak tanítványa volt az 1920as évek közepén. (Gáborjáni Szabó Kálmánt így nevezték a kollégium diákjai egymás között.) Még fiatal képzős korában, a 20-as évek elején amikor ,,Gö úr" 450