A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Néprajz - Papp János: A férfisiratokról

augusztusában magnetofonfelvételt is készítettünk

20 -, melyhez magyarázatképpen a következőket fűzte: „Mákófalván nem szoktak a férfiak siratni, csak a nők és a leányok. Én elsirattam, evvel adtam meg a végső tiszteletét."

21 Más megokolást ekkor nem kaptam cselekedetére vonatkozóan, és a további érdeklődést, ha óvatosan is, de elhárította.- „Örüljön tanár úr, hogy most ennyit is leadtam. Őszintén mondom, hogy másnak semmi pínzír nem árultam vón el ezeket. Titkos dolog ez, nem tartozik senkire. Az ilyesmi itt úgysem divat, talán meg se értik." Néhány hét múltán, 1958 szeptemberében újra megtehettem, hogy felkeressem ezt a nemesszívű parasztembert, aki találkozásunk pillanatában - mintha kicserélték volna -, már maga újságolta: „Ismét jutott eszembe níhány dúd, de szeretnék is még valamit elmondani az íletembűl, nem t'om megfelel-é majd a tanár úrnak." Szólásából is látni, hogy ez alkalommal már nem kérette magát, természetesen viselkedett, s mi több, legszebb régi stílusú dalaival ajándékozott meg. A hajnalig tartó dúdolás szüneteiben arra is sor kerülhetett, hogy irántam táplált bizalmát ismételten kinyilatkoztassa, és föltárja előttem életének egy másik, eddig gondosan titokban tartott mozzanatát. Azt, hogy nemcsak első szülött leányának, hanem rajta kívül 1924-ben elhunyt édesanyjának is hagyományosan, tehát a nőkkel azonos módon adta meg a végtisztességet, elsiratta őt. És még milyen szépen! Ezt is ő mondja el saját szavaival: „Hetekig beszílte a falu, milyen nagy szeretettel sirattam el édesanyámat. Nekem ez igen jól esett. Megérdemelte siratásomat, mert elete során igen sok jót tett írtem. Ha eszembe jut, ha megálmodom, még most is újra elsiratom." A visszaemlékezés utolsó szavainál szempilláit már könnycseppek borították, és újrarögtönözte siratóját, melyet a 338-348. oldalakon közlünk.

22 Improvizálásáról felvételt készítettem,

2-3 melynek lehallgatása után a következőket mondotta: „Szint' úgy éreztem most magamat, mintha édesanyám koporsójánál lennék. Láttam magam előtt azokat a gyönyörű virágokat is, amékek oly széppé tették az ő ravatalát." Talán mondanom is fölösleges, hogy mindezek hallatára őszinte részvét és mély együttérzés támadt bennem az édesanyját ennyire szerető, őt nagy meghatottsággal újra elsirató Kocsis Gazsi Gáspár iránt. A lenyűgöző, a felejthetetlen élmény közben, a megrendülés mellett valami különös nyugtalanság is úrrá lett rajtam. Nyugtalanság, mert tanácstalanul álltam a meglepő, a szokatlan cselekedettel szemben. A bizonytalanság érzését csak fokozta, hogy a szokásnak férfiak körében való elterjedtségéről, ennek gyakoriságáról, történeti vonatkozásairól népzene-irodalmunk sem tudott bővebbet mondani.

24 így énekesünk siratását - már említett dolgozatomban - annak bizonyítására hasznosítottam, hogy ez a kiváló paraszti individuum az életnek szinte minden területéről képes volt a család és a különböző 20 Megjelent a Magyar Népzene Tára V. Siratok kötetében (Budapest, 1966.) 150. példa. 571-573. 21 L. erről a Magyar Népzene Tára V. Siratok. (Budapest, 1966), 150. jegyzetét. 998. Később más férfisiratóról is tett említést. 22 Megjelent a Magyar Népzene Tára V. Siratok kötetében. (Budapest, 1966.) Jegyzetek. 150 A. 998-1002. 23 Az itt közölt siratok eredeti felvételei megtalálhatók saját szalagarchívumomban az M5., M24., valamint az M30. számú tekercseken. A felvételek időrendje: 1958. IX. 8., 1965. VII. 20. és 1969. VIII. 30. 24 Az egyetlen adatra Kodály Zoltán hívta fel a figyelmünket. Vö. Kodály Zoltán-Vargyas Lajos: A magyar népzene. III. (Budapest, 1952.) Jegyzetek, 67. 22 Déri Múzeum évkönyve 337