A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Néprajz - N. Bartha Károly: A néhai debreceni gombkötők

dolgozott a mesterségben, gyári munkakönyvvel, s akkor az ipartestület segédkönyvet adott ki számára. Barczáék emlékezete szerint az ő fiatalkorukban Debrecenben már nem foglalkozott más gombkötő- és paszományos készítményekkel, csak ez a Gut nevú (a Piac utcán a Biedermann-Lamprecht-féle házban), majd Schwarz Ármin nevű vállalkozó, akik inkább kereskedelmi vállalkozók voltak. Munkáslányokat tanítottak be, azoknak adták ki a munkát. Schwarz tanult gombkötő volt, Waldmannénál tanulta a mesterséget, kinek az ura gombkötőmester volt, az asszony vitte tovább a műhelyt (előbb a Kossuth utcán, majd a Széchenyi utca és a Halköz sarkán volt). Schwarznak volt a társa Bányai (Goldgruber) József paszományos. Ez nem tanult mesternél, előbb gyógyszertári laboráns volt Amerikában. Mikor szétváltak Schwarzcal, ipart kapott Bányai is. Barcza F. kezdetben feleségével együtt nála dolgozott. Azok a debreceni ifjak, akik Schwarznál tanultak, abbahagyták a mesterséget, ki hajdú, ki postás, ki meg kocsmáros lett. Barcza F. úgy tudja, hogy Nagykállón a második világháború előtt még volt egy öreg gombkötő. Nagyváradon volt egy zsidó, az apjuk is valódi gombkötő volt, aztán Gyöngyösön. A környéken más nem volt. „No még Szabadkán egy nagyon öreg bácsi." Tud arról, hogy falvakat is foglalkoztattak egyes készítmények tömeges megcsináltatásával. Pesti vállalkozók kikeresték a szegényebb falvakat, a Nyírségben (pl. Nyírgelse) vagy Békés megyében, kiadták nekik halomszámra az anyagot, s ők feldolgozták. Tucatszámra készíttették velük pl. a lengyelbundához való paszományokat, árpádgombokat, kockásgombot stb. Szerinte Magyarországra mesterek, vándorlegények leginkább Ausztriából, Morvaországból ha jöttek. Egyik aradi mesterének a bátyja, aki vasiparos volt, járt kint az oroszországi Charkowban, s ő emlegette, hogy ott is vannak paszományos műhelyek. A Balkánon is ismeretes volt ez a mesterség, „de nem nevezték semminek". Szegeden dolgoztak Bulgáriába is egy Zágrábból kiszármazott kárpitosnak, attól hallották. Ügy tudják, hogy Magyarországon előbb csak gombkötőmunka volt, aztán tértek át a paszományosra is. A gombkötő- és paszományosmesterség a textilipar tartozéka, fejleménye. Szalagok, bortnik (szegélyek), szövése ősi foglalkozás, az ókorban főleg az asszonyok körében volt igen kedvelt. Ez a háziipar az egyiptomiaknál, asszíroknál virágzott. A régi asszír reliefképeken művészi bojt- és rojtdíszítmények láthatók nemcsak a ruhákon, hanem a lószerszámokon is. A médek, perzsák és izraeliták kedvelték a paszománnyal díszített ruhát, ugyanúgy a régi görögök és rómaiak is. Plautus megemlékszik a különböző kézművesek sorában a bortnikészítőkről is. Az öv, mely már az izraeliták öltözetén kidíszítésre igen kedvelt ruhadarab volt, a görögöknél még fejlettebb kultuszra talált, s bojtozással ellátva nélkülözhetetlen díszítményes tartozéka lett a női Öltözetnek. Német kutatók feltevése szerint a germán törzsek Kelet textilművészetét és gyakorlatát a kereskedő föníciaiak közvetítésével ismerhették meg, kik áruikkal a Rajnán Köln, Mainz, Frankfurt a M. irányába törekedtek. Bizáncból a Dunán, Velencéből pedig a Brenner-hágón érkeztek textilkészítmények Bécs és DélNémetország felé, s ezek szolgálhattak alapul a német paszománykészítés kifejlődéséhez, mely előbb a délnémetvárosokban (Regensburg, Nürnberg, Strassburg) vert gyökeret, s lassan kiterjeszkedett az északiakra is. Mikor a szász Érchegységben lehanyatlott a bányaipar, Annaberg és Buchholz városok felkapták az új textilmesterséget, követték a többi érchegységi városok, s kifejlő255