A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

Év Származási hely Legények száma 1834 Miskolc Hadház Békés Temesvár Kecskemét Putnok Szendrő Böszörmény Nagykároly Szeged Származási hely Legények száma Radvány 1 Váncsod 1 Lampert 1 Nagykőrös 1 Gyula 2 Pankota 1 Szatmár 1 Hódmezővásárhely 1 Eperjes 1 Nagyvárad 2 Ebben az évben tehát 22 idegen területről származó legény dolgozott a debreceni kalapos mestereknél. Ez a számadat ellentmond a kalapos céhnél korábban közölt létszámnak. Mire utal ez az ellentmondás? Valószínűleg arra, hogy az átmenetileg, bizonytalan időre itt tartózkodó legényeket az adóbesorolások elkészítésénél nem számították be, hanem őket maguk a céhek tartották nyilván. A céhbesorolások elkészítésénél csak a helyben élő legények adatai szerepelnek. A vándor éveket töltő egyén egyébként rendszerint nem élt a mesterrel és nem meghatározott időre kötötte le magát. A legények társadalmi elégedetlensége a mestertől való önkényes eltávozásban is kifejezésre jutott. Többek között 1831. június 18-án „10 magyar ács"legényt fogott perbe a városi ügyész azért, mert a mesterek által kifizetett 22 garas napszámbérrel elégedetlenkedve „szökve minden hír nélkül a mestereket elhagyták, magok kezekre dolgoznak" 25 garasért. A legények azzal védekeztek, hogy német ácsoknál kénytelenek dolgozni, akiktől bérüket nem kapják meg rendesen. Kijelentik, hogy „mi mesteremberek akarunk lenni, annál fogva a céh is megengedte, hogy a magunk kezére dolgozhassunk, hogy azáltal egy kevés pénzt is kereshessünk." A tanács megtiltotta a munkavállalást. Egy Blumensen János nevű ácslegény 1831-ben panasz tárgyává tette, hogy az ácsmesterek közül sokan „káros következésű rendetlenségeket követnek el, s önként eszközleni kívánják azt, hogy a legények tudatlanul maradjanak és a jó alkalmatos mestereknek a száma ebben a városban ne szaporodjon." A tanács emiatt kötelezi a mestereket, hogy már az inasokat járassák a rajziskolába. Később, 1837-ben, a csizmadia céh két tagot perelt be, mert állítólag céhgyűlésen az ifjúságot az atyamesterek ellen lázították. A tanács az érdekelt alpereseket megbüntette, mert „közvetlen elöljáróikat" megsértve „az ifjúságnak is veszedelmes és káros következésű példát adtak." Több nézeteltérés származott abból, hogy a munkaerő elosztásánál a céhmesterek sokszor indokolatlanul részrehajlók voltak. Szabadon egyetlen mester sem fogadhatott fel segédet a céhszabályok értelmében, s ez már önmagában is nagy kötöttséget jelentett. 1832-ben egy tímármester azért kapott büntetést, mert a piacon fogadta fel legényét azon a címen, hogy „úgy is én vagyok az első legénykérő gazda." Az is előfordult, hogy nem adtak vándorlegénynek munkát. 1836-ban Herczer György Hannoverből származó rézműves legény egyáltalán nem kapott lehetőséget, hogy valamelyik mesternél elhelyezkedhessék, csupán tanácsi ítélet után adott kenyeret számára a céh, amikor az egyik özvegy segédjeként munkavállalási jogot biztosított. Más esetben maga a tanács perelte be az ács céh egyes mestereit, mert a céh tudta nélkül „magokhoz 167