A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

sen az öreg huszárok. Ekkor tudták meg, hogy csata már több nem lesz a magyar zászlóért. Görgei főtábornok elárulta a hazát. Eladta a szabadságot. Hóhérok kezére szolgáltatta bajtársait. Nemsokára a muszka és német sereg, mint a rüh, úgy ellepte a magyar tábor körül a mezőséget. Többen voltak, mint a fűszál. Verje meg az Isten!" A szabadságharc utáni időről is van pár rajza Móricz Pálnak. Sztyapankó, a kozák című írásában (Rejtelmes Alföld) azt írja, hogy „1848 után az oroszok elözönlötték a Hajdúságot, de a nyers uborka, éretlen dinnye zabálása és mérges lápvizek szürcsölése miatt sok orosz vitéz meghalt. Sztyepanko is lázbeteg lett s kénytelenek voltak az oroszok hátrahagyni. Így került a hajdúk közé, de a kasza, kapa és egyéb kemény paraszti munka nem volt ínye szerinti. Könynyű munkát szívesen végzett Pálházi úrnál, táncolni nagyon szeretett s el-elropta a kozáktáncot. S végül is halva találták a Gyilkos csárda romjai között, ahol sokszor látott rémeket. Halála után úgy beszélték a pásztorok, hogy a gróf cseh kerülőjének szép fehérbőrű, feketeszemű, vereshajú szláv asszony felesége volt végzetes hatással rá . . . De ki tudhatja itt a biztosat? Régi sírokról dúsan nő a bodzavirág és a korhadt fejfára rászállanak csicserélni mesélgető madarak." A polgári útfélen levő hajdani temetőben állt egy kőemlék a feketére festett fejfák között s annak német nyelvű titkát Móricz Pál fejtette meg Aki elcsúfította a kálvinisták temetőjét (Debrecen, 1894. XI. 22. és Szabad hajdúk című kötetben) című írásában. „ . . . találtam itt az akácok alatt egy öreg moll ás, repedezett sírkőt, hatalmas terméskőből faragták a hozzáértő mesterek. Címert is véstek rája. Dudva nőtt a sírdombon. Engem megindított. . . Hajtott fejű sisak, vért, fegyverdíszítés is hivalgott a barna, repedezett, düledező síremléken kimetszve. Felirata német: Hier ruhet. . . megtudtam, hogy fiatal, huszonegy éves német tiszt nyugszik lent: Adolf von Lühe. Öreg atyám a régi viselt hajdú dolgok nagy tudója felvilágosított. Az lutheránus német volt. Osztán a pápisták azt mondták a mi atyánkfia, azért került ki oda a mi temetőnkbe. A szabadságharc után rendelték ezeket a németeket Nánásra garnizonba. Egy vasas századot tisztekkel. A hajdú urak eleinte nem nagyon barátkoztak velük, azonban az őszi agarászatok, a ló, a kártya, a bor összehozta őket. De ez egy hajdúval kötött ki, aki a szabadságharcban hadnagy volt s fogadtak. Fél liter törkölyt egy hajtókára ki iszik ki. A hosszú német megpróbálta s menten megütötte a guta, a kis szikár huszáron csak eret kellett vágni, így került ez a német a nánási kálvinista temetőbe. 1932-42 között nánási tanár koromban gyakran megfordultam ebben a temetőben, s akkor még fentállt ez a német nyelvű síremlék. Töredékes felirata ez: Hier ruhet Adolph von der Lühe Curassier Regiments Mecklenburg Anno 1832. Gestorben in Nánás Anno 16. december 1854. „A református egyház anyakönyvében is megvan temetési bejegyzése: 1854. dec. 16. Adolph von der Lühe Curassir alhadnagy, Mecklenburg-Schwerin-Hajdúnánás. 22 éves, szélhűdés. Temetése december 18-án. Nyíregyházi ágostai hitvallású lelkész és tanító. Szolgált az I. Curassier Regementnél, mint alhadnagy." A kézműveseket, mesterembereket különös szeretettel rajzolgatja írásaiban. Sokat ismert személyesen is közülük, kihallgatta őket s novellák születtek a „jánybeszédű" Kola szűcsmesterről, aki „igazi pompabundákat készített, mint a vén Alföldi molnár bundáját, aki a bundáért hálából holtáig vámolatlanul őrölte egész házanépének a szükséges kenyérnekvalót. Tubákszínű volt a bunda bőre, rózsát, tulipántot, leveles ágakat haragoszöld selyemből penderített 588