A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

ran szerepel írásaiban, ahogy annak nyoma még a XX. század negyedik évtizedében is megtalálható volt. (1. Adalékok az alföldi magyar nép hiedelemvilágához Ethnographia, 1943. 1. szám.) Elbeszéléseiben az ilyen adatok becses történeti néprajzi adalékoknak számítanak, s a tudományos kutatás körében is igen jól felhasználhatók volnának. Csak példának említek belőle: „Óh, az éjszaka! Kint a réten hosszúk, hosszúk a téli éjszakák! Huh! A bundára ült a réti boszorkány. Fölkantározta a bundát. Libegett a bunda két szárnya és úgy repültek a tokaji Kopaszhegy felé. Alföldi molnár báván merészkedett utánok. A teremburáját! No nézd! Szárnya kelt a bundának. Suhogott-huhogott a bunda. Sziklatuskón kecskelábú gonosz lélek kuporgott. Nádsípon zengette a bűvös nótát. Az ördögkölykök duzmast pofával fújták a varázstüzet. És a bunda veszekedetten ugrándozott a tűz körül. Hohó! mindjárt tűzbe ugrik . . . Alföldi Sámuel gyötrődötten nyöszörgött, mígnem aggodalmas érzésétől kettészakadt a kába álom fojtós fátyola. Riadtan tápászkodott fel. Ültében bambán pislogott. Felébredve tapasztalta, hogy mindez csak álom volt." A hiedelmet már lélekábrázolásra használja fel, de műveiben ott élnek a régi világ sejtelmes víziói: „Hiszik, nem hiszik kigyelmetek, mondja egyik hőse - ez meg tulajdon magamon esett meg . . . Nagypintek iccakáján a ríti tanyárul lódultam hazafelé, csati bottal a kezemben. Gyalogszerrel. A Nagylegelőn toronyiránt poroszkáltam. Távol, valamelyik juhászkarámnál pásztortűz lihogott. Egyszer csak a Verestengerjárásban a Feketehalomnal különös érzís fogott el. Halálos csend nyomta meg a pusztát. Amint a holdvilágot níztem eszembe jutott a halott vőlegíny törtínete: »Jaj de szípen süt a hold, Egy eleven meg egy holt. . .« ... Az, aki a sírba akarta vinni a mátkáját. A halálcsendes pusztán most is hideg fénnyel világított a hold, és én hátrakaptam fejemet. Talán a Feketehalomból bújt ki? nem hiába hogy temetőjének mondták ezt a helyet. . . Fekete kutya hömpölygött utánam." (Üzenet a másvilágról Pusztuló világ.) „Szörnyű fergeteges éjszaka támadt... A gyümölcsfák földre dűltek, öszszetörtek a kertben. A házak nád- és zsindelyfedelét letépte és messze határba kihordta az orkán. Az égbolt fekete, nehéz gyászfelhőit iszonyú villámcsapások szaggatták foszlányokra. A mélységes titkú égboltozat vakító villámlásokkal megnyílt. Szinte reszkettek belé az ég és a föld, halmok, mezők, fák s emberek, és nyivogott az oktalan állat, amikor a kevély város felett annyira dörgött, har sogott, bömbölt, jajgatott, búgott, csattogott a haragos istenítélet. A felhők is felszakadoztak, csak úgy ömlött a víz. Száraz villám csapott a házba, és a rozzant tetőt átszakította az égi vízömlés. A vályogfalú vén ház alapjában megrendült s mintha csak kiszakították volna, a földre, a hömpölygő árba omlott a vén ház sarka . . ." (Az idegen vér Rejtelmes Alföld.) A két Alföldi (Sámuel a molnár és a Veres Alföldi László) kísérteties történetei (Kísértetlátás Pusztuló világ) a főhadnagyig eljutnak, s kihallgatás után Takács Gábor főhadnagy megállapítja, hogy ma már boszorkányok nincsenek. Le is csukják a vádért Alföldi Lászlót, de az őt éjszaka lakomával fogadó Jónap Zsófi ezentúl is félelem nélkül fogadja éjfélkor özvegyi ajtaján bizodalmasan kocogtató férfi vendégeit, a teletarisznyás hajdú férfiakat. Kedves alakja Kenderesi, a kalaposmester, akinek emléke máig él az öregek emlékezetében, kísérteties történeteivel, s babonás, rejtelmes cselekedeteivel. „Kenderesi kalaposmester fakturális ember volt. Csintalanság őrölt az 585