A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás
meg soraiban: „Hhajh, semmi sem vált valóra . . . Kedveseimet régen eltemettem. Az ősi tűzhely sem az enyém már. Földeimen mások szántogatnak barázdát. A büszke lovas nemzetség fia: gyalogosan hányódom. Csupán régi emlékezéseim maradtak meg, mindenből kikoptam . . . Temetőkertben járok. Járom a temetőket és lelkem virágjaiból koszorúkat fonogatok jeltelen sírokra, felejtett magyar hagyományokra. Ennyi pusztulást, ennyi gyászos romlást siratván egyedül, régen az útszélre roskadtam volna már, hahogy fülemben nem csengene a vénséges huszár strázsamester, Kenderesi szava: - Mindenütt s mindenkor megvédtük a magyar becsületet . . . Inkább elpusztult a magyar katona, de zászlóját nem hagyta cserben és becstelenül, kishitűen, gyáván nem hátrált meg soha . . ." (A fergetegből 190.) 1897-től kezdve egymásután jelennek meg kötetei, s több mint 25 kötet regény és novellában állít emléket a magyar múltnak. Kifogyhatatlan gyermekkori élményeiből s Nánás családjainak, érdekes embereinek történetei megszerettetik olvasóival is ezt a tájat és az itt élő embereket. Pályája kibontakozik, a Petelei, Tömörkény, Móra Ferenc típusú írók sorában a Hajdúság színeit képviseli, ahogy azok a Székelyföldet, Kiskunságot és Szegedet. Debrecen után Szeged és Arad újságírói működésének a színtere, majd újra Debrecen és végül a fővárosban, Budapesten telepedik le, de haláláig kisvárosban, Rákospalotán lakik, mert a nagyváros idegen lelkületétől. Körülzsongják szülőföldi emlékei s feltámasztja a „szabad hajdúk" világát, ezt a „pusztuló világot" s kívül reked a modern irodalom forradalmi nagy fejlődéséből. Munkássága megfelelő elismerést nem nyer, csak a Petőfi Társaság tagságáig jut el, s csalódottan, de bátran mind mélyebben merül bele a múltba s „Magyar sirató", köteteivel egy elmúlt, de hitet adó világ krónikása lesz. Fáj neki a mellőzés, főképpen fáj, hogy szülőföldje is mostoha hozzá. Elszakadva a nagycsaládtól, a rokonság ritkán ad életjelt magáról, csak nagynénje Daróczyné Mirkó Kati néni atyafisága, Tóth János tedelyi tanítóékhoz fűzi őszinte érzés, hozzájuk írt levelében, halála előtt 5 évvel szakad fel a fájdalmas panasz: „Ott nem ösmernek engem. . . tapasztalatból tudom! Jobb esetben összetévesztenek Móricz Zsigával . . . Azért nem hiszem, hogy valaha eljutok-e én még hozzátok. Nánással is ez lesz az esetem, nem lesz hova, kihez lemennem . . . Hanem az emlékezéseim a hajdú múltról annál mélyebb szántásúak lesznek és ezek írásaim aranykalászaival kárpótolnak és örökre a szülőföldhöz kötnek az onnét már hiába várt megbecsülésért és szeretetért! Kicserélődnek ők ott teljesen, de én írásaimban átmentem a szebb jövendőnek a hajdani igaz, erős hajdút, meg a magyar fajta többi érdemesebbjét is - s ezzel betöltöm, elvégzem, amire küldettem: kiszolgálni népcsaládomat." {Levele Tóth Jánoshoz 1931. dec. 26.) A szülőföld most, születése századik évfordulóján, halála után három és fél évtizeddel tiszteleg előtte s hajtja meg elismerésének zászlóját emléke előtt. Az a célom, hogy ma már alig hozzáférhető köteteiből minél többet az szava hallassék, hogy akik itt összegyűltek feldobogjon szívük s bátrabbak legyenek, s még jobban szeressék ezt a várost, ezt a népet. A család és otthon Gyermekkori élményeire így emlékezik vissza: „Midőn még éltek édesanyám, és az atyus, a nagyatyám, s bibliájával, zsoltáros könyvével nagyanyó, micsoda enyhe, meleg téli délutánok is voltak azok otthon az ősi hajdú-hajlék szobájában. Az ablakon terített asztalra villogott be a nap. Nemcsak az embe574